Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Bak M. János: 1956 eszméi és eszményei Magyarországon és Lengyelországban (Javaslatok az összehasonlító kutatás számára) (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)
lekedet volt. 1956-ban a valódi ellenség és a szenvedés valódi oka - a szovjet megszállás és gyámkodás - leleplezésének lehetősége fölöslegessé tette a zsidók hagyományos bűnbakszerepét. Bár történetesen még Rákosi és csapata is zsidó volt, az ő etnikai és kulturális idegenségük jelentéktelen volt ahhoz a nyilvánvaló tényhez képest, hogy átadták az országot egy idegen hatalomnak. A megtámadott vagy bántalmazott funkcionáriusok - főleg vidéken - számos esetben lehettek zsidók, de nem az etnikai származásuk vagy a családjuk korábbi vallása miatt gyűlölték őket, hanem a leplezetlen és könyörtelen cselekedeteik miatt, amelyeket azok ellen követtek el, akiket a szocialista rezsim ellenségeinek tekintettek. Ez egy másik probléma, amely megéri az összehasonlító kutatást. Az antiszemitizmus megléte vagy hiánya és a hatalomban lévők általi, alkalmankénti manipulálása olyan kérdés, amely különösen fontos országaink fejlődésében - mind a távolabbi, mind a közelebbi múltban. Az ebben a dologban való vizsgálódás sokat hozzáadhat a rasszizmus és a xeno- fóbia megértéséhez, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Lengyelországban nagyszámú zsidó népességet majdnem teljesen megsemmisített a náci népirtás, míg Magyarországon a (városi) zsidók jelentős része életben maradt, vagy visszatért a koncentrációs táborokból. Egy kisebb, bár aligha jelentéktelen aspektusa lehetett a „nemzeti egységnek” a két országban a külföldi honfitársakhoz, különösen a nyugati emigránsokhoz való viszony. Magyarországon mindenesetre „mindenki” ellenezte a száműzöttekkel való bármily kapcsolatot, vagy a forradalom alatti, bármilyen változatban vagy formában történő visszatérésüket. Természetesen a magyar emigráció mindig sokkal kevésbé egységes és kevsébé szervezett volt, mint a lengyel. A második fő pont 1956 programjaiban a demokrácia követelése volt. Ennek jelentése is fejlődött az év során és aztán, nagyon gyorsan, a forradalom 10 napja alatt. Jól ismert, hogy a kezdeti álláspont egy olyan követelés volt, amely a párton belüli vitára, talán a független társadalmi szervezetek (pl. az egyetemisták szövetségei, MEFESZ) engedélyezésére és egy valóságos Népfront életre keltésére vonatkoztak (Nagy Imre 1953-as reformprogramjából örökölt program). A szabad választások és a többpártrendszer témája napokon belül megjelent a forradalmi bizottságok által elfogadott pontok között, és a felkelés utolsó napjaiban hivatalba lépett egy kormány, amelyben a kommunizmus előtti évek minden pártja jelen volt. Hadd tegyük hozzá azonban, hogy a forradalom napjaiban csak a korábbi koalíciós pártokat engedték a hatalomhoz, vagyis azokat, amelyek 1945 után elnyerték a szövetséges (de szovjet túlsúlyú) ellenőrző bizottság jóváhagyását. Az 1950-es években a többpárti koalíciós kormány (1945-48) a legtöbb ellenzéki és reformer számára valami aranykorfélének látszott. Ez természetesen optikai csalódás volt, és számos más párt felbukkanása a szovjet beavatkozás előtti utolsó napokban azt sugallta, hogy a spektrum sokkal szélesebb lenne, és kellene is lennie. Természetesen a bukás elvágott minden további fejlődést. Az egyetlen jelentős alternatíva - legalábbis mint egy lehetséges vagy feltételezett alternatíva - lehetett volna a Mindszenty bíboros érsek-prímás körüli politikai kör, de ő a közvetlen pártpolitikától való távolmaradást választotta. Legalábbis arra a pár napra, amíg egyáltalán módjában volt választani. A katolikus egyház helyzetének kérdése Magyarországon, összehasonlítva Lengyelországgal, valószínűleg az egyik döntő kérdés a két ország modem, és különösen 1956 utáni 451
