Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Wieslaw Wladyka: Lengyel október, 1956: három politikai magyarázat (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)
korra a történelem részévé, és meg nem szűnt az életünk alkotóeleme lenni, addig ez a feladat nem volt elvégezhető. 1956 politikájának kiválasztott problémáira szeretnék összpontosítani, és egy más időre és más értelmezésre tenni félre az 1956-os október társadalmi „image”-ének rendkívül fontos témáját és az - egyszerűsítve kifejezve - hatóságok és a társadalom közötti összetett kölcsönhatásokat. A pillanatnyi általános vélekedés ellenére a kommunista hatóságok sajátosan „lengyel” politikát folytattak. Igen gyakran azonban megmaradunk a társadalmi hangulatok és vélekedések nyomása alatt, amelyek azt a tézist írják elő, hogy nem érdemes az embernek érdeklődnie vagy foglalkoznia azzal a politikával vagy annak feltételeivel, mert az egész túl jól ismert, hogy a Kreml ügynökei kormányoztak bennünket, és hogy semmi értelmes dolog nem fog származni az ő politikai tevékenységük elemzéséből. Továbbá egy ilyen elemzés annak a politikának az erkölcsileg gyanús racionalizálásához, és ne adj’ Isten, a relativizálásához vezethet. Ez olyan politika volt, amelyet „irányítottak,” de olyan is, amely „megtörtént”, mint a szembenálló erők és hatások eredménye. Próbáljuk tehát meg leírni 1956 politikájának néhány sajátosságát! 1. Először is szembekerülünk a Varsó és Moszkva közötti kapcsolatokkal. Edward Ochab, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára Bierutot követően és Gomulka elődje, évekkel később azt mondta, hogy Lengyel- ország egy „gamizon-város” volt. Mindazonáltal Lengyelország függetlensége 1956-ban és különösen az SZKP XX. Kongresszusát követően határozottan növekedett. Sztálin halála után a Kremlben folyó hatalmi harc, a szovjet bel- és külpolitika korrekciói csakúgy, mint Hruscsov tevékenysége, amelynek csúcspontja „A személyi kultuszról és következményeiről” című tanulmány volt, bomlasztották a sztálinista rendszert, és felborították az egyensúlyát. A Moszkvától függő államok nagyobb lehetőséget kaptak - hosszabb-rövidebb időre és kisebb- nagyobb mértékben -, hogy sok politikai kérdést a maguk módján oldjanak meg. Természetesen ezek az államok nem lépték át az egyezmények, vagy inkább a kikényszerített egyetértés határait, amelyeken túl már ott álltak a szovjet tankok. Az ilyen határvonal létezésének Lengyelország és Magyarország példája a legjobb illusztrációja. Azok a tankok egyfelől a szovjet befolyási övezet minden egyes országában megerősítették a politikai erők konfigurációját, másrészt határt szabtak minden változásnak. Sajnos még mindig nagyon keveset tudunk Moszkva és az egyes országok hatalmi központjai közti rendkívül összetett kapcsolatokról. A Kreml minden bizonnyal irányította a személyzeti politikát, amely egyidejűleg volt rugalmas és merev. A sajátosságairól árulkodik a Wladyslaw Gomulka iránti magatartás, akit Hruscsov kezdetben nagy bizalmatlansággal és leplezetlen ellenségességgel fogadott, de később megbízhatónak tartották, amely ítéletet igazán ki is érdemelte. Mindenesetre 1956-ban a szovjet politikusok szívesen kirekesztették volna a játékból, és felváltották volna valakivel, aki olyan mint Zénón Nowak, de szembenéztek a nemzetközi konfliktus elmélyülésének lehetőségével a saját táborukon belül is, és tágabb méretekben is. A lengyel kommunista elit megőrzött egy látszólag egyöntetűen pozitív attitűdöt a Szovjetunió iránt. Mindazonáltal a saját országuk feletti uralmuk 424
