Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Krystyna Kersten: 1956 - fordulópont (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)

társadalmi csoportoknak a kormányzási folyamatba való bekapcsolására szorítkozott. Valamivel később ez a tendencia Csehszlovákiában nyert kifejezést, ahol a Prágai Tavaszt hozta el, de Lengyelországban 1956-ban nem tudta magára ölteni a kifejlett formáját. Képviselőit - az úgynevezett fiatal titkárokat a legfelsőbb pártvezetésben (Matwin, Morawski és Abrecht) - és az aktivisták ezreit az alacsonyabb szinteken és az apparátuson kívül, uralta és magába szívta a kommunista „establishment” pártja, amely a rendszer válságára úgy válaszolt, hogy a társadalmi tiltakozás elfojtását célzó vállalkozásokhoz folyamodott, erőszakos módszerek alkalmazása nélkül ugyan, de olyan mélyebb reformok nélkül is, amelyek lényegesen módosították volna a rendszert. Ennélfogva a kor ítélete és a történelmi emlékezet csak két versengő klikk képét őrizte meg: a Pulawy- és a Natolin-csoportét. Az okok, amelyek miatt a demokratikus szárny csaknem közvetlenül október után eliminálódott, ezek voltak: Gomulka, az erők uralkodó konfigurációja és a társadalom, valamint az uralkodó körök tudati állapota. A demokratikus szárny egyes tagjai és különösen sok pártértelmiségi de facto ellenzékben találta magát, és az 1960-as évek fordulóján végül elvetette a kommunizmust. Az elmúlt évek perspektívájából érzékelhetjük azt, amit a demokratikus szocializmus hívei nem vettek észre - hogy a lengyel viszonyok között a szocializmus és a demokrácia összekapcsolása utópia. A demokratikus mechanizmusok szükségképpen a kommunista uralom fölborulásához vezetnek, ennek következményével együtt. Valójában a pártbéli demokraták nem nagyon különböztek a fiatal radikálisoktól, az utóbbiakhoz hasonlóan foglalkoztak azzal az illúzióval, hogy lehetséges volna megőrizni a fennálló rendet az elnyomás elvetésével és a társadalomnak az alanyisághoz való visszatérésével.

Az egész társadalomban jelen lévő antitotalitárius nyomás, amelyet a magán a párton belüli demokratizálódási hajlamok fejeztek ki, nem maradtak következmények nélkül. A kommunista Lengyelországban nem voltak belső gyökerei a totalitarianizmusnak. Amikor a birodalmon belül végbement változásoknak köszönhetően szükségessé vált a társadalmi konszenzus minimumának elnyerése, amely lehetővé tenné a bénító terror nélküli kormányzást, a társadalmi nyomás engedményeket ért el, amelyek először a működőképesség akadályozásához vezettek, később pedig fokozatosan dezinteg- rálták a rendszert, és a totalitarianizmust bürokratikus mono-organizációkká alakították át, amelyek eltekintve az üres rituáléktól, minden ideológiai megalapozást nélkülöztek.

1956-ban irányváltás ment végbe a „hatalom - társadalom” visszacsatolási rendszer erővonalaiban. 1945-től egészen az 1950-es évek közepéig a társadalom egyre gyengült, elveszítette alanyiságát és mindinkább embertömeggé változott, miközben a mindenható állam/párt megszilárdította uralmát, mind mélyebbre nyúlva és mind nagyobb területeket fogva át. Október után a kommunisták fokozatosan lemondtak az ideológiai hatalomról, a politikai nézőpontból lényeges magatartás ellenőrzésére korlátozták magukat. Elismerték a pluralizmus bizonyos elemeit a kultúrában, megnövelték a tudomány szabadságát, megtartották az egyéni parasztgazdaságokat, és kiegyeztek azzal a ténnyel, hogy Lengyelországban a katolikus egyház a hatalomtól független intézmény. Ezek az engedmények, amelyeket a lengyel

421 -