Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - SZÍVHANGOK - Andrzej Sieroszewski: Lengyel költők az 1956-os magyar felkelésről

A legkülönbözőbb akcentusok, hangszínek és szempontok gazdagságán túlmenően valamennyi vers szerzőjét összefűzi a harcoló magyarok iránti csodálat érzése, amely a felemelő Gloria victisben jut kifejezésre. Franciszek Fenikowski azoknak a dicsőségéről ír, akik „fejüket meg nem hajtva haltak meg”21, Jastrun szól a legyőzőitekről, akik „igazságukkal győztesként hulltak el”22; ez volt valamennyi költő közös meggyőződése. Általános az a hit is, hogy a magyarok nem csupán saját, emberhez méltóbb életükért harcoltak, hanem - Hordynski szavaival - „vérükkel” kiáltottak „az igazságért (...) igazságosságért (...) szeretetért (...) szabadságért”23 mindenki számára.

A lengyel költőknek a magyar felkelésről írott versei a kor tanúbizonyságai, az akkori lengyel társadalom tudatállapotának költői rögzítései. Éppen ezért dokumentumjellegűek. Mellőzve jelen keretek között művészeti értékük elemzését, szeretném kiemelni, hogy a versek eszmei mondandója mindmáig elevenen szól hozzánk. Példaként idézem Milosz még 1949-ben keletkezett Antigonéját, amely az ókori mítoszt felelevenítve látnoki jóserővel írta le a következő szavakat, amelyeket a legkisebb változtatás nélkül vonatkoztathatott hét évvel később azokra, akik vérbe fojtották a magyar felkelést, de vonatkoztathatott volna azokra is, akik tizenkilenc év múlva eltiporták a Prágai Tavaszt, vagy negyvenkét évvel később azokra, akik Lengyelországban bevezették a szükségállapotot:

Kreón soha fel nem építheti uralmát sírjainkon. Rendjét a kard, a puszta fegyver nem tarthatja meg.

Nagy a halottak ereje. És soha senki nincs biztonságban tőlük, mégha százezer kém és millió őr is őrzené, nem menekülhet. (...)2i

(Fordította: Gömöri György)

Való igaz: nagy a halottak ereje. Hála a költő szavával is megszilárdított, élő emlékezetnek.

339