Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - SZÍVHANGOK - Andrzej Sieroszewski: Lengyel költők az 1956-os magyar felkelésről

Éppily megrázó Iwaszkiewicz verse, melyet besugároz a már öregedő ember lírai melegsége és belső nyugalma. A költő Lukács György meggyilkolt diákjai előtt hódol a járdán meggyújtott mécsesekkel, s szavait Lukácshoz intézi:

Elhallgat a vénülő lengyel költő,

Szemét hunyja, szorosan lezárja,

Hogy gyöngeségből egy könnyet se ejtsen,

S a megcsúfolt holtakra emlékezzen.

De valahol a járdán majd letérdel,

S egy szerény mécsest gyújt.

Hadd égjen,

Hadd lobogjon diákjaid, meggyilkolt diákjaid Leikéért.14

(Jaroslaw Iwaszkiewicz: Mécsesek a járdán Fordította: Gömöri György)

Több vers szerzője közvetlenül utal a magyar események lengyel összefüggéseire, különféle dimenziókban. Ide tartozik a hagyományos lengyel-magyar barátság emlékezete, amelynek Bem tábornok az október 23-i tüntetés révén időszerűsített jelképévé emelkedett (Piechal, Wazyk, Zarebski); a költők hivatkoznak a történelmi múltú „szabadságotokért és szabadságunkért” jelszóra (Zarebski): idézik a poznani Júniust (Hordynski): közvetlenül utalnak a testvéri magyar népnek nyújtott konkrét segítségre, véradásra, pénz- és adománygyűjtésre (Hordynski, Jastrun, Kubiak, Liskowacki, Przybos, Sliwiak). Míg azonban egyesek, a leghangsúlyozottabban Kubiak és Sliwiak a tevékeny segítségnyújtást húzzák alá, amely nem csupán szvakra korlátozódott, mások (többek között Liskowacki, Wazyk, Woroszylski) epés öniróniával szólnak a lengyelek passzivitásáról, tehetetlenségéről. Wazykon kívül, akinek a lengyel államérdekre vonatkozó maró szavait már idéztem, a legpregnánsabban fejezte ki ezt az érzést Herbert 1957-ben megjelent versében (amelyet megfosztott címétől a cenzúra beavatkozása15):

Kezünket kinyújtva állunk a határon s a levegőből roppant zsinórt fonunk nektek testvérek

(...)

A véres kövek kérnek haldokló vizek kérnek s mi állunk a határon csak állunk a határon

337