Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - EGY '56-OS "HISTÓRIÁS ÉNEK" - Menyhért Jenő: Herbert Egonról
MENYHÉRT JENŐ Herbert Egonról Az előzőekben közölt vers az 1956 októberi sikertelen sopronkőhidai börtönlázadást időzi fel. Szerzője résztvevője volt a kitörési kísérletnek, majd elszenvedője a megtorlásnak. Az ő története külön fejezet. Itt talán elég annyi, hogy a „szalámis” Herz Ármin unokáját, a fővárosi virilista iparbáró Herz-Herbert Adolf fiát -aki 1945 őszén még (többek között) a budapesti szalámigyár tulajdonosaként és leendő vezérigazgatójaként jelentkezett a közgazdasági egyetemre, s miután osztályidegenként nem vették fel, és gyárait is államosították, svájci bankszámlája és kapcsolatai révén értékpapírokkal és valutával feketézett -, 1953-ban tartóztatták le, és 1954- ben, harmincéves korában, egy kétszáz fos per elsőrendű vádlottjaként tíz évre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Megjárta Sátoraljaújhely, többször is a budapesti Gyűjtőfogház, Sopronkőhida, Márianosztra, Vác börtönét. 1963-ban szabadult. Azóta is szabadúszó fordítóként dolgozik - még „von Haus aus” beszél franciául, angolul és németül -, s nemrég perelte be a budapesti szalámigyárat a Herz márkanév és védjegy jogtalan, és ellenszolgáltatás nélküli használata miatt... Mellesleg ismert okkultista, jónéhány ezoterikus művet fordított le magánhasználatra - nyelvtudás híján ezekből a gépiratokból képezte magát számos jőlmenő magánpraxist folytató kabba- lista, okkultista, szellemidéző és csillagjós az elmúlt két évtizedben. 1956-ban tehát éppen Sopronkőhidán raboskodott, tudomása szerint az egyetlen börtönben, amelyet nem nyitottak ki e napokban. Versét ott, a lázadás leverése utáni napokban írta, s évekig - csak cellatársainak mutatva meg - rejtegette. 1956 őszén Sopronkőhidán háromezer rab lehetett. Fele közönséges bűnöző, a többi pedig főként „kulák”. A forradalom közvetlen előzményeinek híreiből a börtönbe nem sok szivárgott be- így a rabok többségét vártalanul érte, amikor október 23-án, jóval a munkaidő vége előtt megszólalt a sziréna, és a börtönmühelyekből mindenkit visszaparancsoltak a cellákba. Ahonnan a következő néhány napban ki sem engedték őket. A bezárt emberek feszültségét csak fokozta, hogy a smasszerek elbizonytalanodásából, s abból, hogy ezek sapkáján a csilalgos jelvényt nemzetisszín szalag váltotta fel, megértették, hogy odakint valami komoly változás történt. Negyed- nap, a feszültséget csillapítandó, mozielőadást rendeztek számukra. A film után a börtönparancsnok, megnyugtatandó az embereket, s mintegy magyarázatul is az elmúlt napokra, néhány homályos mondatban közölte, miszerint Magyarország, a magyar nép szabad lett. A rabok erre persze rákérdeztek, hogy ők mikor lesznek szabadok, sőt, valaki azt is megkérdezte, hogy ha ők most kimennének innen, vajon lőnének-e rájuk. A parancsnok — akit ekkor már főként nagyidős (tehát hosszú időre elítélt) közönséges bűnözők vettek körül - nemmel válaszolt. A tömeg erre természetesen megindult kifelé. Elérvén a fokaput, a toronyban lévő géppisztolyos őrnek felkiáltottak, hogy dobja le a kulcsot - ám ő azt nem nekik, az udvarra, hanem kifelé, a falon túlra dobta. A foglyok erre — faltörő kosként használva az udvaron álló üzemképtelen teherautót - feltörték a kaput, s élükön a magukkal sodort börtönparancsnokkal kitódultak az útra. Itt azonban már géppuskákkal várták őket a közeli laktanya határőrei, akiket a parancsnok idejekorán meglépett ávós helyettese lármázott fel, s akik vezényszavára csakhamar lőni kezdtek. A hallótávolságon belüli rabok utóbb esküdtek rá, hogy ez a vezényszó így hangzott: „Tűz a parancsnokra!” „Nyolcszáz méterre volt az osztrák határ! Ha csak egyetlen géppisztolyunk is lett volna...!”- sóhajt a történteket felidéző Herbert Egon. De nem volt, s az első sebesültek és halottak földre hulltán a rabok visszamenekültek a falak mögé. A határőrök és a börtönszemélyzet nem követte őket, de az épületet szoros gyűrűbe vették. A következő napokban a sebesültek ápolására bejáró egészségügyiek útján üzengettek egymásnak a felek, a kintiek a rabokat azzal hitegették, hogy mindenkinek megvizsgálják az ügyét, de miután a foglyok tárgyalóküldöttségét lefogták, nyilvánvaló lett, hogy a kintiek csak az időt húzzák. Közben a börtönt már egy egész határőrzászlóalj vette körül, amelynek katonáit - akkoriban ott nagyon rossz idő volt, hideg szél fújt, havas eső esett - több napon át állatták az épület körül csatárláncban. Egy hét elteltével aztán - félórás géppuskatűzzcl veretve előtte a falakat és ablakokat - a katonák megrohamozták a főbejáratot. Az ellenállásnak fegyverek híján semmi értelme sem lett volna. A rabokat zárkáikba parancsolták, minden személyes holmijukat - öngyújtók, zsebkendők, egyéb használati tárgyak - elkobozták (ami ebből használható volt, azt a „győztesek”, hadizsákmányként zsebretették) s a határőrök, zárkáról zárkára járva, kivétel nélkül mindenkit - rajtuk állva bosszút a többnapos fagyoskodásért - kegyetlenül megvertek. A módszeres verést aztán az időközben ismét felbátorodott smasszerek még napokig folytatták. 329
