Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)
az időkből, amikor fiatal fiúként forradalmi tevékenységet folytatott egy titkos ifjúsági körben. Emlékeznek rá, amikor fáradtságot nem kímélve szervezte a néphatalom kezdő lépéseit az országban. És emlékeznek, ahogy néhány évvel később zaklatni és üldözni kezdték, mert nem akart beleegyezni a parasztok terrorizálásába, a termelőszövetkezetbe való bekényszerítésükbe - mert tiltakozott az emberi és gazdasági jogok megsértése ellen. Elvették pártkönyvét, de nem vették el a szocializmusba vetett hitét és bizalmát.- Provokáció volt - mondja keményen G., elemezve a keddi eseményeket. Gerő csoportja azért készítette elő, hogy ürügyet teremtsen a szovjet csapatok behívására, ellenforradalmi puccsal indokolva azt. Debrecenben voltam, ahol a budapesti tüntetés hírére az emberek elmentek, hogy kifejezésre juttassák szolidaritásukat. Az ÁVH parancsot kapott és azonnal lőni kezdett. Ebben a tömegben voltam és senki sem beszéli be nekem, hogy a tüntetők kezdtek lőni, vagy hogy okot adtak volna a vérengzésre. A Gerő-csoportnak és az ÁVH-nak, a Gerő-klikk fegyveres karjának a lelkiismeretén jóval több ilyen gonosztett szárad. - És a véres csütörtökről beszél... Budapest népe október 25-én a Parlamenthez indult, hogy kifejezze támogatását a Nagy-kormány iránt. Ez volt a csütörtöki tüntetés fő célja. De nehéz volt a népnek nem kifejezni fájdalmát és dühét az AVH-s gyilkosokkal szemben. Amikor elhangzott a kiáltás: „Nem akarjuk az AVH-s gyilkosokat!”, - az ÁVÓ-sok által őrzött Parlament ablakaiból és tetejéről lövések dördültek. A megrémült emberek szétfutottak. A téren halottak és sebesültek maradtak. Néhány pillanat múlva, amikor a tömeg magához tért a rémületből, a bátrabbak visszatértek, hogy elvigyék a sebesülteket. Az ÁVH ezúttal is a gyilkosságot választotta. Elesett a sebesültek segítségére siető orvos. Életét vesztette egy eszméletlen nőt felemelő egyetemista. G. rövid mondatokban beszél. Annál drámaibb kép alakul ki szavaiból. Azután a két tenyerét a halántékára szorítja és lehajtja a fejét.- Hiszen ezek embereket ölnek! Megölik az eszmét. Hiszen az emberek szemében a kommunista fogalma a gyilkos, az áruló, a semmirekellő szinonimájává válik. Vajon a szovjet elvtársak nem értik ezt? Miért támogatják őket, és harcolnak az oldalukon, a nemzet ellen? Miért hagyták magukat becsapni a hazug ürüggyel; „segítsetek megvédeni a szocializmust”, azok által, akik eltemették és meggyalázták a szocializmust?! Tudod, mit tettek ma éjjel? Ma éjjel, vagyis azon az éjjel, amelyet a csödnes villában töltöttem, szétlőtték a Szabad Nép szerkesztőségének épületét. Kik? Tankok. Miért? Tegnap a vezércikkben, egyébként elég bátortalan módon, kifejezték véleményüket, hogy az ellenforradalom, az kissé túlzás. A sztálinisták a párt vezetésében kijelentették, hogy ez lázadás, hogy a Szabad Nép (micsoda irónia!) átállt a felkelők oldalára. Riasztottak valakit a szovjet parancsnokságról, ezt a Honvédelmi Minisztérium határozatával támasztották alá. Megérkeztek a tankok, először az első emelet magasságára nyitottak tüzet, azután a harmadik emeletre. Csak parlamenti képviselők közbeavatkozása után, akik elmagyarázták a szovjet tiszteknek, hogy itt tévedés történt, az MDP KB orgánumának a szerkesztőségét lövik, vonultak vissza a tankok.- Fel tudod fogni, micsoda érzéseket kelt ez az emberekben?! - kérdezi G., és véresre harapdálja az ajkát. 291
