Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)

Október 23-án este történt, hogy az ÁVH egységei (a belbiztonsági csapatok) fegyverhez nyúltak, hogy a tüntetőkre gyilkos tüzet nyissanak, midőn a demokráciát, szabadságot és szocializmust követelőknek a géppuskák halált hozó lövéseivel válaszoltak. A nép a Sztálinról elnevezett térre özönlött. A nép a bronzból készült ember hatalmas szobrához ment. És a nép ledöntötte ezt a szobrot.

Nem könnyű írni erről, tudatában annak, hogy annyi éven keresztül hittem a jóban, amely nem volt, a nemességben, amely gyilkosságnak bizonyult, a nagyságban, amely hitványságnak bizonyult. Megérteni - ez egyáltalán nem jelenti a saját lelkiismeretünk megtisztítását. Annál nagyobb a fájdalom, annál nagyobb a düh. De nem most van az ideje annak - amikor az ablakon túl, a budapesti éjszaka homályában lövések dördülnek, kerepelnek a géppuskák, emberek vesztik életüket -, hogy jegyzeteimben saját gondjaimat és összeomlásomat fejtegessem.

Tehát a nép ledöntötte a szobrot. Ledöntötte, ami az elnyomást és a törvénytelenséget, a szolgaságot és a gonosztetteket jelképezte. A szobor keményen állt, az emberi düh, és az emberi akarat megfeszült köteleit elszakította Rendíthetetlenül kitartott. Traktorok érkeztek. A munkások rohamra indultak. És a bronzból készült ember a kövezetre zuhant. Az emberek rávetették magukat és öklükkel ütötték az érzéketlen, hideg fémet, hogy kifejezzék dühüket és gyűlöletüket a gonosztettek iránt. Azután pedig traktorokkal a térről, a szerkesztőség nagy épülete elé vonszolták őt. Sok utcán keresztül tette meg utolsó útját a bronzszobor, hogy a barikád szerepét is betöltse, amely mögül az emberek a szabadságot védik.

A sofor kérésünkre lassabban hajt. Az emberek a kijárási tilalom ellenére a házak előtt, a kapualjakban, a járdákon gyülekeznek. A kis fehér-piros zászlócska a barátság igazolványa. Az ablakból, a harmadik emeleten, néhány fiatalember hajol előre. Integetnek. Az egyik tölcsért formál a kezéből és valamit kiált. Lehúzzuk az ablakot és egy pillanatra megállunk. A kiáltás így hangzik: „Lengyel-magyar két jó barát”. Roman a vállamra teszi a kezét, valamit akar mondani, de láthatóan mind a ketten ugyanazt érezzük: itt minden szó hamis pátosszal hangzana. Lassan elhagyjuk a csizmás talapzatot, amely fölött büszkén leng a nemzeti zászló. Nehéz visszatartani magunkat az összehasonlítástól; íme, ledőlt az új Bastille, íme, maradványaira kitűzték a szabadság zászlaját, amely utat nyit a magát szocialistának kiadó rendszer hazugságaitól, gonosztetteitől, torzulásaitól mentes szocializmus jövőjébe. És megszületik a gondolat: erről az útról a lehető leghamarabb menjenek el a tankok, hiszen ezek feladata a szabadság védelme, és nem annak tűzzel, lánctalpakkal való tiprása.

Kanyar. Az őszi fák utcája. A Gorkijról elnevezett utca. Üres és halott. Egy magányos járókelő oson a párkányok alatt. Mondanál valamit, Makszim elvtárs? Az ember - ez büszkén hangzik?

Távolabb, az utca végén tankok halálkolosszusai. Nem messze felugat egy géppuska. Az ember a párkányok alatt összekuporodik és a kanyar felé fut, amely mögött biztonságosabban érzi magát. Az ember - így büszkén hangzik, igaz?

A követségen úgy fogadnak, mint a holdról jöttékét. Valaki azt mondja: „Na, na, egészséges fejjel a betegágyhoz - őrültek.” Átnézzük a híreket. Meg285