Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)

katona a géppisztolyát éppen rám? A bőrkabátos tiszt leugrik a tankról, a riadt emberek csoportjához lép, egy fejjel kimagaslik a magyar biztonsági szolgálat tisztjének kék sapkája. Az orosz tiszt közli, hogy a repülőgép biztosítása céljából érkeztek. „Panyatno?” Az érthetetlen nyelven beszélő emberek arca megdermed. Csak egyvalaki bólint beleegyezzen.

Nézem az orosz katonák arcát. Rajtuk nem csak a kimerültséget, a harcban, tűzben eltöltött napok terhét látni. A tekintetekben bizonytalanság, za- vartság, valami, ami azt mondja, nem érzik jól magukat abban a szerepben, amit rájuk osztottak. De ez nemcsak az én benyomásom. Románé ugyanez, ezt érezte: az oroszok bizonytalanságát és a magyarok rideg tartózkodását.

Ami azt illeti, bizonyára napok óta nagy az összevisszaság ezen a kihalt repülőtéren, mert senki sem kéri útlevelünket. Talán azért, mert mindenki a gyógyszerek gyors kipakolásával van elfoglalva? Mindenesetre ügyet sem vetnek ránk. A mi repülőgépünkkel Lengyelországba visszatérő műszaki küldöttség egy tagja csodálkozva kérdezi: „Minek jöttek ide? Budapesten háború van, menjenek vissza.” Követségünk sofőije hozzáteszi: „Mindenütt lövöldöznek. A városba menet három frontvonalon kell átmenni.” Mintegy nyomatékül, valahol, itt is ott is megszólal egy-egy géppisztoly. „Egy kilométerre innen - magyarázza valaki - már a felkelők védelmi állása van.”

Tanácstalannak érzem magam. Azzal engedtek el bennünket Varsóból, hogy Budapesten nyugalom honol. Itt pedig, mielőtt Budapestre elindultunk volna, háborúról, tűzvonalákról beszélnek, halljuk a lövések visszhangjait.

E. félrehúz - oda, ahol egy sötétkék kabátos fiatal nő áll. Kabátja alatt fehér köpeny. A nő fojtott hangon lázasan magyaráz E-nek, miközben felém pillant. „Újságíró vagy - fordítja E. - Nem szabad hazugságot írnod. Azt, hogy a városban fasiszták és ellenforradalmárok harcolnak. Mi harcolunk az...” - közbevágok, hogy pontosan fordítja-e a nő szavait. Néhány rövid mondatot váltunk egymással, és E. nyomatékkai megismétli: „Mi harcolunk, nemzetünk harcol az igazi demokráciáért, az igazi szocializmusért, a szabadságért és a függetlenségért. Meg fogsz győződni róla. A mi jelszavaink ugyanazok, mint a tiéitek. Csak nálunk...”

E. nem fejezi be a mondatot. A nő - mint később megtudtam - orvos, beszáll a Vöröskereszt autóbuszába. Ránk a követség fekete limuzinja vár, sárhányója fölött fehér-piros zászlócska. Követjük az autóbuszt. A kocsiban halálos csend.

Jobbra fordulunk. Előttünk a Budapestre vezető út. És máris egy szovjet ellenőrzési pont. Az út szélén egy-egy ágyú, és több géppuskafészek. A katonák mintha célbavennének valamit. Kijön egy tiszt, mellén géppisztoly. Néhány katona követi lövésre készen. A lengyel követségről? Tekintetével végigpásztázza a limuzin utasait. Mehetünk.

Másfél kilométerrel odébb, az útkereszteződésben egy csoport leinti a gépkocsit. Néhánynál puska. Mindegyikük hajtókáján nemzetiszínű kokárda. „Ezek ők”, mondja a sofőr és fékez. Körülveszik a gépkocsit. A számomra ismert magyar szó egyikét mondom: „lengyel”. Csak ezután derül fel az arcuk. Egyikük a félig lehúzott ablakon keresztül megszorítja a sofőr kezét. Kiáltásokkal búcsúznak tőlünk, amelyeket S. fordít: „lengyel barátaink”, „lengyel testvéreink”!

És ez így megy még néhány alkalommal, mielőtt a gépkocsi elérné a

283