Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot I-VII. (Tischler János fordítása)
A kijáratnál félrehúz, és lázasan kérdezősködik Lengyelországról, és a lengyel október eseményeiről. Úgy kívánja ezeket a híreket, mint egy falat kenyeret. Látható meghatottsággal hallgatja mindazt, amit mondok és azután gyorsan elszáguld, hogy megossza elvtársaival, amiről tudomást szerzett. A határon Kitartóan megyünk az osztrák határ felé. Megyünk, annak ellenére, hogy lépten-nyomon megállítanak bennünket, hol a járókelők, hol a határtól visszaküldött vámosok, hol a magyar katonák, és figyelmeztetnek: „Ne menjenek tovább, ott tankok állnak!” Elhagyjuk az utolsó magyar őrtornyot. Végre a határsorompónál vagyunk. Egy éles fénycsóva állítja meg az autót. Kiszállunk. „Állj!” A szovjet katona mögött, aki minket megállít, lidércnyomásszerűen tűnnek elénk a tankok idomtalan tömegei. Állunk. Megkérdezzük azt, ami minket a legjobban érdekel: „Senki nem mehet át a határon?” „Senki - hangzik a válasz -, teljességgel ki van zárva! A határ teljes hosszában senki és semmi nem fog átjutni a túloldalról.” A további kérdéseink elbizonytalanítják a katonát. Védekezik: „Ja nyicse- vo nye zanaju. Takoj prikoz.” Tévedés Visszatérünk. Száz méterre, az őrtoronynál magyar katonák állítanak meg bennünket, kiparancsolnak minket az autóból, bevezetnek egy szobába, ahol az egész szakasz a rádiót hallgatja. Jelentéseket kaptak arról, hogy a figyelmeztetések ellenére a határhoz mentünk. Gyanúsak vagyunk, azt hiszik megpróbáltunk átjutni a határon, valószínűleg menekülő AVH-sok vagyunk. Motorkerékpáron két civil érkezik. Az egyik - simára fésült szőke hajú - jól beszél németül; a másik nyúzott, sovány férfi sárcipőben. Ez a sárcipős különösen dühös: „Ismerem már az ilyeneket, itt a külföldi útlevelek sem segítenek.” De mit lehet tenni, az útlevelek hitelesek, a fényképek hasonlítanak ránk, végül úgy döntenek, elengednek bennünket. Viszont Árpi és János jelenléte itt, a határon - úgy tűnik - számukra semmivel sem igazolható. Mindkét fiúnak megparancsolják, menjenek velük. Nem tudjuk, hogy ez barátaink agyonlövésével, vagy legjobb esetben letartóztatásukkal fenyeget-e. így vagy úgy, közöljük, egy pillanatra sem válunk el tőlük. így hát mindannyian együtt megyünk a motorkerékpárt követve a nemzetőrség székhelyére. A szerencse nem hagyja el néha az embert. Az íróasztal mögött vállán keresztbevetett fegyverrel ülő fiúról kiderül, hogy János ismerőse, régebben együtt jártak vidékre. De még a sárcipős férfi kétségeit is el kell oszlatni. Végül őt is sikerül meggyőzni. Továbbindulunk. Visszatérés A visszaút csigatempóban zajlik. Minden faluban megállít minket a fegyveres ő íjárat. A forradalom résen van. Az egész országban a forradalmi rend a kötelező. A sötétből fegyveres alakok bukkannak fel. Figyelmesen ellenőrzik az útleveleket, aztán megszorítják a kezünket. „Mondjátok meg lengyel testvéreinknek, hiszünk nekik, közel állnak hozzánk, és kedvesek számunkra.” 280
