Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot I-VII. (Tischler János fordítása)
melletti fáradságos munkámat a nagykövetségünkről érkezett telefon szakítja félbe: „Sajtókonferencia a Parlamentben. Azonnal menj oda!” Lajos, a feketehajú mérnök, félszlovák-félmagyar, aki kezdettől fogva biztosítja önkéntesen a lengyel újságíróknak a különböző gépkocsikat, mintegy fél órával ezelőtt bemutatott nekem egy sofőrt, és közölte, hogy ettől fogva van egy, kizárólagosan a mi rendelkezésünkre álló autónk. Most kiderül, hogy időközben ezt a gépkocsit a sofőrrel együtt a Szabad Nép elől valahová elvezették. A forradalom nem túri az álló kocsikat. Lajos hozzám hasonlóan közel van a kétségbeeséshez, mert ő felel a kocsiért az osztaga előtt. Legrosszabb sejtelmeim akkor teljesültek, amikor Marian megpillantva engem, a hosszú parlamenti folyosó végéről fenyegető hangon kiáltotta felém: „Hol a kocsi?” Az érti meg igazán kollégáim dühödtségét, aki tisztában van azzal, milyen nagyon meg tudta könnyíteni ezekben a napokban az autó a munkánkat. A Parlamentben így vagy úgy, de eljutottam a Parlamentbe. Azonban ezzel még nem fejeződött be kálváriám. Jó 30 percet bolyongtam nagyszerű lépcsőin és folyosóin. A katonák, akikkel találkoztam, tudták, hogy kell lennie sajtókonferenciának, sőt a szobaszámot is ismerték, de hogy hol található ez a szoba - ismeretük odáig már nem terjedt. Képtelenek voltak az óriási épület tekervényes labirintusát megismerni az alatt a néhány nap alatt, amióta a forradalom rájuk bízta kormányuk védelmét. Végre elkísérnek egy irodába, ahonnan már odatalálok. Külföldi újságírók sokasága, előkészített fényképezőgépekkel és kamerákkal. Lengyel kollégáim félrevonnak, szemükben kétségbeesés tükröződik. „Tudod, miért hívtak minket ide? A kormány fel akarja mondani a Varsói Szerződést, ki akarja hirdetni a semlegességet, és segítségért kíván fordulni az ENSZ-hez. A mai napon a szovjet tankok átlépték a határt.” Görcsösen megragadom a szék karfáját. A külföldi újságírók semmiről sem tudnak. A külföldi sajtó Budapesten megsérült tudósítóiról osztják meg információikat egymással. Suttogva beszélnek a szuezi válságról. Ez a hír csak fokozta kétségbeesésünket. Egy nap alatt két ilyen esemény. Tisztában vagyunk azzal, hogyha a nyugati tudósítók tudnának arról, aminek mi már a birtokában vagyunk, azonnal világgá kürtölnék. Rendkívüli politikai szenzációt tennének közzé, minden más megoldás útját elvágnák ezzel. Tehát, mi egy árva szóval sem áruljuk el. Tudjuk, valamelyik szomszédos teremben ebben a pillanatban a kormány drámai megbeszéléseket folytat a szovjet nagykövettel, Andropowal. Várunk. Végül bejön a terembe Losonczy Géza államminiszter. Tolmácsok fordítják néhány nyelvre a kormány híres nyilatkozatát: „A magyar kormány értesüléseket kapott, miszerint újabb szovjet katonai alakulatok lépték át Magyarország határát. Követelték a szovjet egységek azonnali, haladéktalan visszavonását Magyarországról. A magyar kormány közli, hogy a Varsói Szerződést azonnal felmondja és kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét. Egyidejűleg az ENSZ-hez fordul, és demokratikus államának védelmére kéri fel a négy nagyhatalmat.... Ugyanakkor értesítették az ENSZ főtitkárát arról, 275
