Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Kőrössi P. József: A turista nincs egyedül saját hazájában (Ungváry Rudolf: A gépfegyver szálkeresztje) (kritika)
szóló, és a természetes módon megélt emberi tartás kézikönyvét nem vinném magammal oda, ahova eleve komprommiszumot kötni megyek. . Ungváry Rudolf önmagával szemben maximalista. Csak a legjobbat, csak a legtöbbet tudja elfogadni. Csak a tökéletes teljesítményt, vagy amit annak vél, csak azt képes felmutatni. Ezért aztán önmaga számára is nehéz ember. Ha nem ő írná, nehezen lenne hihető, idézem: „...túl messzire jutottam a szembeszegülés lelki állapotában és ez visszafordíthatatlanná vált. Hozzászoktam ehhez az állapothoz, és megpróbáltam erényt csinálni a lehetetlenből: hogy a meggyőződéssel szemben ne meggyőződést, a hittel szemben ne hitet szegezzek szembe, nehogy azokhoz váljak hasonlóvá, akiket elutasítok.” Igazi tehetség ehhez kell, ezekhez a nyílt, kételyeket is megfogalmazó, az életformát - életet és formát - vállaló vallomásokhoz. A Peéri ifoZZa-elbeszélések is vallomások. Éltek itt másfajta emberek is. A régi Magyarországon. És ezek az új Magyarországban is másfajta emberek. A régiek. És van itt még valami, amiről most akarok, amiről most kell. Szólni kell. Ungváry Rudolf könyve volt és leendő disszidálok- nem disszidensek! - kézikönyve lehet. így lehet élni. így lehet élni. Lehet élni. Ungváry tudtommal sohasem disszidált, emigrációba is legfeljebb befelé kényszerült. De a létforma, ami valamennyi írását átsugározza, az annak a turistának a létformája, aki ebben a pillanatban még hátizsákos vagy anélküli utazó, de a következőben már emigráns. Ugyanott. Ugyanakkor. És még országhatárokat sem kellett átlépnie. Saját hazámban élem ezt az életet. Itt csak turistaként lehetek itthon. Turista vagyok egy olyan hazában, ahol csak turistaként lehetek otthon. Turista ott, ahol gyűlölik a turistákat, gyűlölik az idegeneket, ott, ahol már csak a turisták képviselik, képviselhetik a szabad gondolkozást, a türelmet, a békességet, és egyáltalán - az emberséget. De ők bármikor valahova ki — vagy valahova be — utasíthatók. Tudom én jól, hogy Ungváry ezzel, ezekkel nem volt és nincs egyedül. De ennél tökéletesebb társtalanság nehezen elképzelhető, és még nehezebben megélhető. Ungváry könyve az idegenség, de nem az elidegenedettség könyve. Mégsem nyomasztó. Ma már nyáron is fogyasztható. A látszat ellenére Ungváry könyve nem azt mondja, hogy élni csak így lehet, csak így érdemes. 0 csak így tud, neki másképpen nem érdemes. Ennyi gyötrelemmel, ilyen gazdagon és csakis ezen az — erkölcsi - magaslaton. A turista nincs egyedül saját hazájában. Szóval: ha én ma disszidálnék - vagy inkább, ha most disszidálnék - A gépfegyver szálkeresztjét biztosan magammal vinném. Talán nem csak most, majd is. És vinnék magammal még két verseskönyvet is. Olyan költők verseit, akik egyelőre „csak” saját magukról tudnak a legtöbbet, a legnyíltabban, a legkegyetlenebbül. De a műről is - tehetségesen. És vinném magammal a bicskámat is, hogy legalább mezei turista - is?- lehessek ott, ahol otthon kellene lennem, de továbbra sem vagyok. Arra már nehezebben tudok válaszolni, hogy turistaként minden hazai utamra magammal vinném-e Ungváry könyvét, de ebből a turista-létből, amikor csak tehetném mindig visszadisszidálnék. Egy-egy emberi, és — miért ne lehetne kimondani - szép gondolat erejéig Ungváry Rudolf könyvéhez. (Holnap, 1991) 223
