Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Monostori Imre: Csoóri Sándor Esztergoma (kritika)
MONOSTORI IMRE Csoóri Sándor Esztergoma A magyar irodalom történetében nem ritka jelenség az egy-egy város és egy-egy (esetleg — hosszú időtávlatban különösen - több) író szorosabb, azaz életművükben is nyomot hagyó kapcsolata. Az is eléggé kézenfekvő persze, hogy e jeles alkotók is rajta hagyták szellemi védjegyüket az őket befogadó város kulturális atmoszféráján, a mai napig is érezhetően. A számos szép és jellegzetes példa fölsorolása (mely egyébként is szükségszerűen hiányos lenne) helyett maradjunk csak az ezer évet megélt Esztergom városánál, melynek dombjain egykor Marcus Aurelius, a filozófus császár borongott; s azóta is a gondolkodó és alkotó emberek sokasága népesítette be ezt a természeti adottságai, és történelmi szerepe folytán egyaránt kivételes gazdagságú várost. „Nekik - tudós papoknak, íróknak, költőknek, gondolkodóknak - és múzsáiknak köszönhető, hogy a mi helikoni vidékeinkről is belátni a mindenség szerkezetébe: ugyanazok a csillagképek ragyognak fel vigasztalóan. Innen, magyar földről — Esztergomból nézve is rálátni Európa emberiségére” — írja a Csoóri Sándor 60. születésnapja alkalmából megjelentetett Esztergomi töredék című antológia bevezetőjében a kötet egyik szerkesztője, Nagyfalusi Tibor. S még egy idézet, amely a szellem embere és Esztergom kapcsolatának talán a leglényegét világítja meg: „A környék szép, minden zuga festeni való: de szép környék akad egyebütt is. Hol akad azonban még egy ilyen múlttal beitatott környék [...]. A múlt lelkét beitta ez a föld, s talán majd táplálni fogja vele, fiatal festőkön s költőkön keresztül, a jövő lelkét is — Babits Mihály írta e sorokat 1925-ben, egy évvel azután, hogy házat vásárolt az esztergomi Előhegyen. A táj festőisége és a hely szelleme ragadta meg Csoóri Sándort is, midőn 1979-ben levelet írt az akkori városi tanácshoz, melyben „munkára alkalmas zugot” kért az Esztergomhoz tartozó döbözkúti dűlőben, amely „nagy távlatú, de mégis bensőséges”. S egy év múlva már Csoóri is új honfoglaló Esztergomban. A várossal, az itt élő értelmiség egy részével persze régebbi a kapcsolata. Az Esztergomi töredék - a gyűjtemény Csoóri egyik verseimét vette át saját címéül - dokumentumai a hetvenes évek elejétől kísérik nyomon ezt a baráti-művészi összetartozást. Mindenekelőtt a festők — Végvári János, Kollár György, Kaposi Endre, Prunkl János és persze dr. Szállási Árpád orvos - egy találó Csoőri-dedikáció szerint: „minden jó és fontos ügy fölhajtója” - révén; s főként kiállításmegnyitók, katalógusismertetők, bevezetők és személyes találkozások, beszélgetések alkalmaiból. Esztergom városa, szellemi-művészi közélete megnyerte hát Csoóri Sándor támogató rokonszenvét; de ő maga is sokat nyert mint esztergomi „betelepülő”. A nyolcvanas évek Csoóri-lírájában ugyanis kézzelfogható, kitapintható, nyomon követhető az esztergomi indíttatású, vagy az e helyhez kapcsolódó művek sora. Szép az a gyűjtemény, melyet e kötet fölmutat. S a konkrét kapcsolódás mögött létezik egy akkumulatív viszony is: Csoóri kapcsolata a természeti valósággal. A Természet és líra - az esztergomi tájhoz is kötődő - ismert esszéjében így vall erről: „Lehet, hogy kissé útszélien hangzik, de a bennem munkálkodó lírai érzék kialakulásában a kultúránál is fontosabb szerepet kaptak a nagy hatalmú ingerek: a föld és a láb érintkezése s ennek nyomán 219
