Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplójából V. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)

részeg és semmi másra gondolni nem tudok. Micsoda szégyen, hogy én, egy proletár származású, hithű komszomolista, így belepistultam egy arisztokra­tába. De hát nem tehetek róla, ez van. Egyébként is: miért olyan nagy bűn az, ha valaki kapitalistának születik? Hiszen maga Lenin is nemes ember volt, földbirtokos családból származott. Vagyis vérszopók és kizsákmányolok iva­déka volt. Csak később gondolta meg magát, megjavult és tessék, mire vitte: ő lett a proletariátus szülőatyja. Lunacsarszkij és Csicserin ugyanilyenek. Nagy Péter meg, például, aki egyenesen cár lett, attól még egész életét a proletariátus és a kommunista párt javára fordította, s keményen dolgozott, hogy megvesse a Szovjetunió alapjait. No, elmondok mindent szép sorjában. Ez az egész szerelmi história attól a zeneszerszámtól indul, amit olyan szerencsésen vettem a piacon. Később megtudtam, hogy valamikor nálunk is volt, verklinek hívták, lengyelül meg „katarinka” a neve. No, ez nagyon szép elnevezés. Olyan otthonos, oroszos. Biztos a Katyusából ered. Még az is lehet, hogy maga Nagy Katalin cárnő találta fel. Sőt, majdnem biztos vagyok benne... Szóval, esténként szívesen tekergettem a katarinkét, koncerteztem az egész utcának. Hadd lássa a burzsoázia, milyen zenei tehetségekkel rendel­kezik a Vörös Hadsereg, s mennyire szereti a muzsikát! No, egyszer is, kint zenélek a balkonon, hol keringőt, hol indulót, hol meg polkát játszom. Ezt a három dolgot tudja a szerkezet. Hát, éppen a keringő megy, mikor látom, hogy az utca túlsó oldalán, az egyik ablakban, szembe velem, egy gyönyörű szép lány üldögél. Gondoltam, biztos az én zenémet figyeli. Hát elkezdtem moso­lyogni rá, kacsintgatni és nagyon jelentőségteljesen köszörülni a torkom. Erre ő is elmosolyodott. Aztán, hogy sötét lett, becsukta az ablakot, felgyújtotta a villanyt odabe. Tett-vett sokáig, láttam az árnyékát a függönyön. Később el­oltotta a villanyt, biztos lefeküdt aludni. Másnapra kelve, jó korán, rendesen megmostam a kezem és az arcomat is egy kicsit. Belebújtam az új cipőmbe és a két órámat is felvettem, mindeni- ket a maga helyére. Aztán vártam, mikor kel fel a lány. De hosszan aludott. Úgy tizenegy felé húzta csak el a függönyt. No, én mingyár jóreggeltként eljátszottam neki az indulót. Hanem most nem hallgatta. Nyilván sietett va­lahová. Elkezdtem figyelni az utcát, hogy meglessem, milyen a lába. Sikerült is. Látom, jön kifele a kapun. Jobbra-balra forgatta a fejit, s nekem úgy tűnt, a balkonra is felpillantott, ahol álltam. Aztán megindult az utcán. Tyű, milyen elegánsan! Fehér pettyes, zöld kosztümöt viselt. Meg szalagos kalapot, tollal. Az ám, a hóna alatt esernyő, az utolsó párizsi divat szerint. A kezében, ahogy az már ezeknél a burzsujkáknál szokás, kicsi bőrtáska; abban hordják a sok púdert, parfümöt, krémeket. Magas sarkú cipellő a lábán. Mondom: nyíló virág, nem asszony! Közbe jelentkezett nálam az a pofa, akitől a katarinkát vettem a téren. Hellyel kínáltam és mingyár kifizettem neki a maradék 80 rubelt, minden gond nélkül, ugyanis épp megkaptam a fizetésem és volt elég pénzem. — Meg van elégedve az áruval? — kérdezte.- Nagyon is - válaszoltam. - Nemcsak nekem, de az egész utcának kelle­mes perceket szerez. Naponta vagy két óra hosszat játszom nekik. Van úgy, 188

Next

/
Thumbnails
Contents