Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Martos Gábor: "Nemzedékem nincs, avagy: ma generation c'est moi" (Beszélgetés Mózes Attilával) (interjú)
lássál, részben mégiscsak egyfajta „közlési pozícióban” azért - mondjuk így - odafigyelni erre a társaságra, irányítani ezt a társaságot, te hogy látod, mi volt az oka annak, hogy ez a gneráció végül is ennyire elkallódott: sokan meghaltak ebből a generációból - vagy szellemi körből, vagy társaságból -, nagyon sokan elhagyták az országot, nagyon sokan elhallgattak. Én az Utunkndk - illetve a Helikonnak - a prózarovatát szerkesztem, szerkesztettem, úgyhogy én inkább csak a prózára voltam rálátandó. A prózára, amelyik rovatban ugyebár - hogyha a közölt embereket nézzük, akkor — jóformán csak a nálam idősebb, de azért velem egy generációsnak tekinthető Györffi Kálmán és Bogdán László az, akiket szerkesztőként nyomon követhettem. Na most már kritikusként tréfásan azt szoktam mondani, hogy én már sírba ittam három barátomat - velem inni nem tanácsos ezek Vásárhelyi Géza a második Forrás-nemzedékből - jeleztem neked, hogy én tulajdonképpen második Forrás-nemzedékes vagyok a szívem szerint; korom szerint úgymond harmadikos -... tehát Vásárhelyi Gézától Sütő Istvánon keresztül - akit mi Daninak neveztünk -Boér Gézáig mindenkit én ittam a sírba. Zárójel: még sírba iszom Király Lacit és Jakab Antit, aztán jövök én... Nincs nekem rálátásom az egészre, mint olyanra; lehet, hogy nem is lehet rálátásom, mert nincs egy olyan közös pont, amit szerintem el lehetne fogadni ebben a második Forrás-nemzedékből kikövetkeztethető utódnemzedékben. Hogy miért haltak meg és miért mentek el az emberek - ahogyan én mondom - ki az állomásra, ki a temetőbe? Hát ez nagyon egyszerű: mind a kettő egyetlen olyan totalitárius diktatúrával magyarázható, amit - gondolom - ma már Európában nem kell bemutatni senkinek. A túlélők azok voltak, akik még idejében, a huszonnegyedik órában el tudtak menni ebből az országból; a kevésbé túlélők, akik bele is haltak: Sütő, Boér, az idősebb nemzedékből Vásárhelyi Géza. Hogy kik hallgattak el, igazán tehetséges emberek, azt kérlek mondd meg te, én ugyanis nem tudom... Hát például Adonyi; Adonyi nem ír. Bréda is teljesen elhallgatott Franciaországban; egyáltalán nem publikál, nem is akar írni. Tudom, hogy az ittmaradottaknak a lehetőségei az utóbbi időben nagyon bezárultak, nyilván ez is belejátszik abba, hogy kevesebbet olvashattunk tőlük, meg nyilvánvalóan az is, amit te mondtál, hogy milyen nyomás alatt éltetek valamennyien, de hát azért mégis volt, aki közben publikált... Adonyinak szerintem nem vethetünk semmit a szemére... Én nem akarok a szemére vetni semmit bárkinek is... ...már hogy elhallgatott volna. Nagy Mari egy nagyon tehetséges nő; Bállá Zsófivá] és Hervai Gizellává1 együtt - azt hiszem - ezeken a prériken ilyen tehetséges hölgyköltő nemigen született. Van neki két kitűnő kötete; az elsőnek - azt hiszem - hat-nyolc évvel a megjelenése előtt kellett volna megjelennie, és nem merném állítani, hogy jót tett a késés a kötetnek. A kötet kiérlelt, nagyon jó kötet, de az első kötet után még jöhetett volna abban a lendületben — amivel mi a hetvenes évek elején—közepén voltunk, amikor Nagy Marinak meg kellett volna jelenjék a kötete - rögtön utána még egy ugyanolyan svájdájú, nagyon jő kötet. Gondolom, hogy Mari nem fog megharagudni rám, de el lehet mondani, hogy a Securitate által apanált úgymond sajtóigazgatóság húzta-halasztotta a kötetének a megjelenését. Én nem tudom, hogy az Adonyi Nagy Mária fiókjában még mi van; szerintem igen jó versek leledzenek ott. A másik... ki is? Bréda... 168
