Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán VI. (esszé)

D. barátom is tétova. Neki szellemi síkon van köze a demokráciához. Teljesen megbénítja a tény, hogy az antifasizmus, az antikapitalizmus és a szociális fogalmainak béklyójában, csak alapjaiban, de lojális volt a rendszerhez. Nem támogatta, de védte. Zsarolhatóvá vált, ha tiltakozott is. S mert egész életében tisztességes volt, mert most is az, saját gondolkodásának hibáit keresi. Elvesztette önbizalmát. Nem képes kezdeményezően cselekedni, gondolkodni. Állandó, passzív „egyrészt-másrészt” állapotban van. A régiből a szégyen fészkelt meg benne, az újhoz a kétely köti. Mit kellett volna megírni? Mikor kellett volna? Mit mulasztott? Gyáva lett volna? S ha önmagával szembefordul, hol az önbecsülése?

A rosszul világított konyhában csaponganak a témák. Ami errefelé mindenütt, mindegyre felbukkan itt is: a mindenható volt Stasi hogyan bújik át a kerítés alatt, hogyan bukkan föl a másik oldalon - a demokráciában — rablott javaival legitim vállalkozóként. Szinte érintetlennek érzik a hatalmukat; most más köntösben, megint vezető posztokon, megint fenyegetően. Ezzel szemben - a régi „állambácsi”-mitológia továbbvitelével - szinte teljesen szétfoszlik a tény, hogy ez az állam az ő adójukból él, hogy gazdagságát ők rakják össze, s ezért beleszólásra is jogosultak. Honnan tanulták volna?

Otthon D.-éknél még megiszunk egy pohár ásványvizet. Szemem sem rebben, amikor D. felesége - D. miatt őt annak idején a televíziótól bocsájtották el - beleragad a hitetlenség szülte mítoszok kocsonyájába. G. önszeretőbb fajta, elméleteiben vállalkozóbb. Szemembe meredve kérdi: vajon miért volt olyan sürgős a nyugatnémeteknek az újraegyesítés?! Azt válaszolnám: meg kellett ragadni a négyhatalmi garancia lehetőségét, oly gyorsan, ahogy csak lehetett. Nem! - mosolyog magabiztosan. A keletieket terhelő jóvátételek megszűntén hihetetlen anyagi előnyre tett szert Nyugat-Németország, ezért siettek úgy. G. érzékenységét ismerve nem jajdulok fel. S ő folytatja: a kommunisták kiszipolyozták ezt a népet, s a kapitalisták most megint ezt teszik. Az elképzelés hajmeresztő, és alapjaiban hamis. Meg sem próbálok vitatkozni. Teljesen logikus, hogy ennyi kétely, hitetlenség, önbizalomhiány, gyanakvás közepette csak a mítoszok burjánzanak. D. szomorúan mondja; szerinte nem áll talpra a keleti rész irodalma. Képtelen az önszerveződésre. Annyi a bűn és a gyanakvás. Azaz: ő már nem vesz részt benne. Talán majd az egészen fiatalok.

D. másnap hív, családostól. Mondom, ez a hisztérikus véreb széttépi a gyerekeket, itt még egy felnőtt idegei is felőrlődnek, hiszen ha az asztalnál mozdulok meg, máris felém ugrik, vicsorog. D. szomorúan lesüti a szemét: kár, milyen kár.

Visszaúton Európa talán legelhanyagoltabb útjain zötyögök az autópálya felé. A csendes, mozdulatlan falvakban minden házon parabolaantenna tányérjai. Az egyetlen kapcsolat a világgal. Mit hozott a „telekommunikáció kora” önmagában?

165