Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)
kor, amikor — ha bizonyára kissé túlozva a pillanat hevületét - ám őszinte önfeláldozással hirdette: „Ha zászlóvivőnek nem is, de golyófogónak talán megfelelek”, s ehhez a vállaláshoz tetteivel teremtett hitelt, nos amennyire megbecsülést vívott ki akkor, annyi mély egyet nem értés kíséri most. Mondd, lehet, hogy valóban ennyire kételynélküli? Hogy ilyen konokul hiszi: a rosszat mindig valaki más teszi? Hogy nem olvassa - itt most csak a népi-nemzeti hagyomány szellemkörében élőket sorolom - Tornai József írásait, verseit, Nagy Gáspár újabb líráját, Kiss. Gy. Csaba tanulmányait? Hogy nem figyeli Ilia Mihályt, a hajdani bázislap akkori-mai szerkesztőjét, Annus Józsefet? Hogy - maradjunk az íróknál, irodalomtörténészeknél — nem késztetik meditációra Elek István és (újabban) Kulin Ferenc töprengései, Csoóri súlyos jelentőségű visszavonulása, Sütő András elhatárolódása az intolerancia áradatától? Másfelől: nem látja a közvetlen csapatának valóságos értékszintjét, több- énűségét? Mit gondolsz, folébresztette-e benne legalább a némethlászlói kételyt Vekerdi írása vagy Radnóti Sándor hozzászólása (nem az utóbbi éles kritikája, mert hiszen az a másik hagyomány felől jött, ami Csurka István számára ma már politikai síkon felér egy nemzetközi összeesküvés bázisával, hanem), Radnótinak az a jól észrevehető gesztusa, amellyel ő viszont a maga hagyományát úgy próbálja nem le-, hanem továbbépíteni, hogy a bírálat elemeit is felsorakoztatja azzal a párttal szemben, amelyik azt a saját hagyományt annyi tévedéssel próbálja képviselni? Ezt a kételynélküliséget is észreveszi Vekerdi tiszta logikával, (amely mögött próbált-megszenvedett etika, és csak a kivételes szellemekre jellemző szenvedélyes racionalitás van); azt veszi észre, hogy itt valaki: elég önmagának, pedig „az embert talán éppen az különbözteti meg a manótól, hogy nem lehet soha önmagának elég, nem lehet soha megelégedve önnön ,manóságával’, nem elégedhet meg saját nemzeti, vagy másféle csoport-identitásaival, hogy az emberiség valahogy a másikkal való azonosulni-tudással kezdődik...” Csurka István tehetségét hajdan ez a másokkal való azonosulni tudás emelte íróként magasra, (ha tudja ezt, ha nem tudja). Fiatalságunk idején a Hungária Kávéház galériájáról pillantva a „mélyvízbe”, voltam távoli tanúja annak, ami különösen a Bálanya óta legenda. Kik is ültek ott lent az asztal körül? Zelk, Kormos, Réz (Czibor akkor már nem)... Kik jártak arrafelé még? Vas István, Domokos, Abody, Galsai... Azt hiszem, Csurka sok tekintetben belőlük, általuk lett az, aki lett. Azt (is) kiveti magából a mai önleépítés, ami őket jellemezte: személyiségtudatot, szellemiséget, bohémiát, műveket; azt a sűlyos hagyományt, amely úgy volt intellektuális, hogy érző is tudott lenni, művészhez méltóan szolidáris, és művészhez méltóan frivol egyszerre, élesen nonkonformista, összetéveszthetetlenül hűséges mindahhoz, ami magyar, ami irodalom, s amelyben oly jól elfért az ő személyes hitvallású elkötelezettsége a vidéki-Magyarországhoz. Hová csúszott az a költőkkel koszorúzott asztal...? Eltűnésével - általa való megtagadásával - valami abból tűnt el az ő számára, ami része volt személyiségének, kvalitásainak. Hiszen, gondold csak meg Barátom, tehetségének jellegzetességét nem elsősorban a népi irodalom gondolkodói teljesítményeihez való intellektuális kötődés adta. Különböző kapcsolódásait ma sem ez jellemzi politikusként. És mégis, mennyi elszántsággal dúlja fel ama szellemi birodalom örökségét. (Érdekes, azokból a hagyományokból sem fedezhető 156
