Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)

Annak feltétlen elismerésével tehát, hogy ennek a kérdésnek a magja is valami valóságosat jelent, ám annak leszögezésére, hogy erre mennyi minden rétegeződött rá, amíg végül is kifejlesztett egy álproblémát, két gondolatsort szeretnék sűríteni:

1. A magyar progresszió egyik szárnya sem tudott az elmúlt száz esztendőben tartósan olyan valódi (hatalombirtokló) helyzetbe kerülni, hogy koncepcióit a gyakorlati életben (tartósan!) meg tudta volna valósítani, s így valódi próbának tudta volna alávetni. Igaz, különböző korszakokban a különböző hatalmi konstrukciókba beszűrődött a progresszió különböző szárnyainak teóriáiból, elképzeléseiből, programjaiból hol több, hol kevesebb, ám valójában a koncepciók a „népi” is, az „urbánus” is: dominánsan teóriákként jelentkeztek, és dominánsan teóriákként kerültek egymással szembe. Ma már azt is tudjuk, hogy a koncepciók valóságos történelmi távú praxisban való megméretési lehetőségének folyamatos hiánya tette olyannyira ideologikussá a progresszió szárnyainak vetélkedését is; és a kibontakozásra való lehetőség jól ismert hiányai erősen belejátszottak abba, hogy a vita sokáig közöttük folyt, nem pedig részükről közösen, a valóságos hatalmi tényezőkkel szemben.

A magyar progresszió különböző szárnyainak programjai így lényegében virtuális programok maradtak. így volt ez még a doktrinerségre erős hajlamot nem mutató népi szárnnyal is. Nem abban az értelemben, hogy eleve a teória választotta el más megközelítésektől, hanem úgy, hogy a praktikus bizonyításra (a kipróbálásra) nem adott alkalmat a történelem.

Állításom: a (meglévő nem egy nyilvánvaló különbözőség ellenére) a törésvonal kijelölése abban az értelemben virtuális volt, hogy egyik szárny sem tudott valóságos hosszabb történelmi szakaszokon is pozitívumokat-negatí- vumokat a praxisban felvonultatni; ugyanis ilyen szakaszok nem voltak (1918- ban sem, 1945-ben sem, mert oly rövid életűek voltak, hogy akkor is lényegében csak programcsírák csatáztak). 1990-től nyílt először alkalom, hogy a virtuálisból a praxisba kerülhessen át a kérdés. De mire idáig érkezik, a probléma magját - mármint azt, hogy ha történelmi alkalom nyílik rá, milyen úton indul el a progresszív Magyarország - annyira megterhelték az ellentétek, gyűlölködések, bűnbakképzések, hogy ezek a Járulékos elemek” lefedik az igazi kérdést: mihez kezdünk, ha lehet valamihez kezdeni?

2. Ami itt következik, talán meghökkentő lesz. Ugyanis kiderül, hogy a praxisban valójában több a közös, mint az elválasztó. Csakhogy a személyes ambíciók, a bűnbakteóriákba való beledermedés, a hatalmi harc éppen ezt a közöst takarja el. Pedig ha lecsupaszítjuk a tényszerű útkeresések variációit, akkor azt látjuk, hogy ma a - népi-nemzeti-konzervatív (?) - kormányzat például a legtöbb vonalon hasonló gazdasági politikát fogad el, mint amilyent a polgári, liberális (netán „urbánus” szárny). Többek között ez volt az oka az MDF-SZDSZ paktumnak, és annak, hogy a mai liberális ellenzék nem kérdőjelezi meg frontálisan a kormány gazdaságpolitikáját, legfeljebb a megvalósítás lassúságait, következetlenségeit, szakszerűtlenségeit, hibáit. Miközben éppen a kultúrához (értelmiséghez, tudományhoz, művészethez) és a szociális kérdésekhez való viszonyban a kormányzat mintha még „piacközpontúbb” volna. Abban a pillanatban tehát, amint a történelem a teóriák légteréből a praktikumok talajára helyezi át a törésvonalakat, új helyzet állt elő.

A sokféle nézeteltérésnek (a főkérdésekben való ki nem mondott, sőt „tit154