Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Tandori Dezső: Rue Mozart (Garaczi László: Nincs alvás!)
TANDORI DEZSŐ Rue Mozart GARACZI LÁSZLÓ: NINCS ALVÁS! Rű Mozár. Utcatábláin: hogy „osztrák zeneszerző”, élt ettől eddig. Üzletei, irodái, meg: Mozart Ingatlanügynökség, Mozart Hús, Mozart Virág, Mozart Kisállat, Mozart Gőzmosoda, Mozart Temetkezés, Mozart Vegyesbolt, Mozart Autószalon, Mozart Gyümölcs, Mozart Bio, Mozart Építés, Mozart Papír, Mozart... Még vagy tucatnyi. Szeretek itt járni, a rű Mozáron, Párizs két becses negyedének (Auteuil, Passy) táján; szeretném megörökíteni e mulatságos bizarrériát; és akkor most, nagy nyári hőségben, eleve- üdítőül itt van velem Garaczi „Laczi” (Vérdudu etc.) könyvbe, amely csupa ilyen mozári könnyedség, fonalra felfüzödő apróbb-nagyobb csoda, fanyar sziporka, egymásba átolvadó természetesség és bravúr. Nem tudnék kedvesebb föladatot még csak elöálmodni sem, mint hogy e mozári könyvet lapozom, jegyzetelem... az említett út szellemében valahogy. Erre oly rég vártam. Versek, vagy sem, a Nincs alvás! tiszta-merő költészet. Garaczitól már nem vesszük vakmerésnek, amit így (ki tudja, miről is beszélve) mível, ő már így „a mi Garaczink”. Meg azért hát, persze, hogy próza ez (ez a csupa poézis), és az is eléggé nyilvánvaló, hogyan szól, miről - a „hogyan” a tárgy, tehát önmagához a leghívebb, ám eközben mindenfélét elébünk tár, meg-megszalad, leáll és visszakanyarodik, habzó víz élményét nyújtja szemünknek s képzeletünk más pórusainak csakígy; e prózaköltészet élvezete során valóban nem lehet elbóbiskolni. Garaczi ezt egyáltalán nem heveskedve éri el, nem követelőzve. A sziporkázás és a - még egyszer - fanyarul következetes szabadkedv magasiskoláját nyújtja; örülünk, hogy a rű Mozár ilyen jó hosszú. Pont jó; épp ami nekünk oly gyakorta kell, afféle. Agyonbeszélni sem kell, nem is szabad semmiféle „kritika” - vagy ismertetés, mellébeszélés stb. - okán s ürügyén. Nem szabad, nem kell ilyesmit tenni. Erre a jócskán tüneményforma kötetre ne tapadjanak fölös rétegek. Hiszen épp erre van kitalálva: hogy valami azért aztán bárhogy űződve-fűződve annyi legyen, amennyi. A maga cizellált teljességében. Ezen a kidolgozottságon jól túl. Mulattatóan? Önel- lentmondásosan. „Zárt rendszer”, mondja maga a szerző (egyik alteregója), szemközt a mindeféle lerobbanással, benne a kényelmetlenségek „valódijában” (Erdély Miklós találata a világról). Ebbéli tüneményzetként. Nem iramlik ez a próza, költészete szinte ráérős. Megvan az első mondatban már az utolsó, a kezdeményben a végzemény. Megannyi kezdeményt olvasunk... el- kötetlen maradnak...lélegezzenek. A mű önmaga túlságaival kerüli ki a veszélyt, hogy netán művivé kelljen válnia. Hát neki pedig ne kelljen, mondja. Persze, a beszámolóíró hamar ideges lesz, ha erről a prózáról - „mozáros”, bizarr és evidens költészetéről - túl hosszan kezd elvontan értekezni. Mintha a szerzőt sodorná még nagyobb bajba, annál is nagyobb bajba, mint amit pedig ő maga, Garaczi oly világosan megmond a kötetnek eléggé az elején: „Végül megláttam a távolban egy lüktető pontot, de ahogy közelebb értem, sietve evezőt ragadtak, és a menekülőre fogták, azt is rögtön tudtam, miért: víziszatírnak néznek. / Embernek maradni. / Teljes erőből úszom, teljes erőből eveznek. / Az életért küzdők... segítségért kiáltani 1257
