Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Dalos Margit: A szív paradicsoma, anno 1992 (próza)

irányítsák őket; át, végig az alagúton. Körbe-körbe ropogott minden: kis iskolák, nagy iskolák, templomok, házak, de az alagút bírta a nyomást. így beszélt a szónok. A megkésett hírhozó - a fecskeszárnyú - úgy mondta, hogy a résztvevők szeme csillogott, és emelkedett volt a légkör, és mindenki őszintén lelkesedett; de ezt már, mint díszes csomagolóanyagot, a beszámolóról lefejtettük, kibontottuk a tényeket, amik pusztán, magukban is lelkesítők voltak: a kórus éneke, visszaemlékezések, méltató szavak, hosszú idézetek az életműből, s a vezető docens summázata: Megérett az idő arra, hogy Hermes Florence munkásságát teljes egészében a napfényre vigyük, a rejtezkedés barlangjából kiszabadítsuk. A didaktikaprofesszor, a logikaprofesszor, a vezető docens emlékektől fényes szemmel fordult az új generációhoz: Mi ismertük Florence nénit, és mindig is tudtuk, hogy ki ő.

Hát erről maradtunk le. Erről az ünnepségről. És ahogy telt az idő - jaj, mit mondok már megint. Tudom, persze hogy tudom, hogy az idő sohasem telik, csak úgy van, van, mindig csak van, se több, se kevesebb nem lesz soha - de erre nincs szavam, a Kisgömbölyűn nem ismertük az idő végtelenségét, és én már mindörökké az ottani szókincsemből élek; ahogy a végtelen időben toporogtunk, Hermes Florence néni sárgulni kezdett, és lógott rajta a ruha, és lógott a szárnya, és rá kellett jönnünk, hogy honvágya van; elkívánkozik a végtelenségből, az időtlenségből, elege van a boldogságból; bosszúságokra, zsörtölődésekre, huzavonákra, és - nincs értelme az elhallgatásnak - egészen piti kis örömökre, sikerekre vágyik. Voltatok már így ti is. Tudom. Mindnyájan ismerjük ezt, nem kell többet mondani róla.

És akkor megint megjött egy-két cikázó fecskeszárnyú, és azt mondták, hogy főigazgatót keresnek a főiskolára, egyszer már hozta is a közlöny; egy technikatanár már jelentkezett is az Adminisztrációs Minisztériumból. Hogy mi köze a fundamentum ügyhöz? Ő állította össze az országos statisztikákat, s így tulajdonképpen bepillantást nyerhetett mindenbe.

Napokon belül dönt a főiskolai tanács az ügyben.

Pontosan akkor volt ez, amikor a Plútó és Szaturnusz abban a ritka szögben viszonyult egymáshoz és a Kisgömbölyűhöz, egészen szokatlan konstelláció; minden nekünk volt elkészítve; olyan ez, mint amikor hajdan az Esthajnal csillagon vettük észre, hogy a fejünk fölött bevonul a tavasz; a hűvösség, a fények, az illatok, minden olyan volt, mint addig, de az Esthajnal csillag valamitől vibrált. Olyankor kabátot vettünk, és kimentünk az éjszakába. Hát így indultunk el most mi is, az alkalmat kihagyni nem lehetett. Florence néni a pályázatát a főpostán a piros ládába dobta. A kétágú templomnál befordultunk, a szél megint szembefújt, de mi rutinosan tettük-vettük a szárnyunk, az éjszakát a tanácskozó foteljeiben töltöttük, s mire a gyűlés megkezdődött, a fal síkjába simulva néztünk, ámuldoztunk, nyeltük a szavakat s a füstöt; őszintén szólva már nagyon elszoktunk az ilyesmitől, olyannyira, hogy úrrá lett rajtunk a kíváncsiság; feltartóztathatatlanul, és már-már bűnös módon, szinte úgy néztünk ki, mint a hét főbűn közül az egyik; gótikusán összekuporodtunk, felére keskenyedett a vállunk, de a szemünk és a fülünk megnőtt, mindent látni és hallani akartunk, s egy gyenge pillanatomban a fal síkjától ellöktem magam, akkor úsztam föl a füstrétegekre, a szárnyam ide-oda billegve keresett egyensúlyt, akkor legyintettem meg véletlenül a marxizmus volt tanárának arcát, szerencsére nem gondolta, hogy mi lehet ez, pedig a

1230