Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút
a rímszótárt, a rímes nyugat-európait, a klasszikusok versformáinak utánanéztem, de még képtelen voltam védekezni a hatások/áthallások ellen. KL Idegen költőket is? Faltam. (Mellesleg: miért „idegen”? Kitől?) Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Babits fordításában. Akkor még se nyelveket nem tudtam, sem azt, hogy traduttore-traditore. A mániákus-depresszív lélekalkat már ilyen: ha valamit csinál, nekiadja magát egészen, kirobbanásszerű rohamokban; utána hol letörés, hol hiányszakasz következik. Vagy beletemetkezve - vagy sehogy: így csinálok mindent ma is. KL És abból, amit írtál, nem mutattál semmit, senkinek? Ösztönösen „tartottam” a magyar irodalmároktól s hogy mért, arról még sokszor szó lesz, ösztönösen „féltem” tőlük és magától a magyar irodalomtól is; ugyanakkor ösztönösen vonzódtam az európai szellemhez (már amennyire ismertem és amit annak véltem), mert Európa egyre inkább oldaltcsűrte, megfacsarta irodalomlátásomat, így hát nem is csoda, hogy ösztönösen vonzódtam a mieink közül ahhoz, akit legeurópaibb szellemnek véltem, valaki, aki Bergsonról írt, William James-ért rajongott és olvasta a filozófusokat. Babits volt. Amilyen elfogódottan, olyan sutácskán és balogul közelítettem meg. Már az írásmód is barbár volt, hiszen csak egy barbár pakulárnak juthat eszébe, hogy úgy bocsássa fel verseit a Mester Szeme és Magas Színe elé, ahogy én tettem (jóllehet csak rövid hónapokkal első írógépem beszerzése előtt:) rondírással, redisztollal rajzolva a „nyomtatott” betűket, leírtam 10-12 verset és felvittem a Mesterhez, az Attila útra (vajon úgy hívták-e? Azoknak az évtizedeknek a horizontján rég lebukott emlékezetem Napja). Még előttem van, ahogy a fényképekről ismert arc megjelent az előszoba mélyén, a pak- samétát megköszönte, elfogadta és azt mondta:- Nézzen fel úgy két-három hét múlva, ha erre jár. Amilyen vadszamár hippi bandita voltam, csak tologattam a rettegett szembesítést s hónapok múltak el, amikor arravetődve csavargásaim során, ráeszméltem: ideje volna már. Felkövetkeztem hozzá megint. Először csak a háztartási alkalmazott fogadott és bejelentett. Örökkévalóságig eltartott, amíg az előszoba mélyén megjelent a Mester. Töprengve elnézett, mintha kutatna emlékeiben; és karját széttárva szabadkozott:- Véghetetlenül sajnálom. Mindent összekerestem, de nem találom azt a dossziét. Sárga volt? Piros volt? Versek voltak vagy más is? Ilyen még nem történt velem. Biztosan van másolata, találkozunk mi még s hoz majd megint. Ki sem mondhatom, mennyire Kikísért az ajtóig és úgy vesztettem el, az ajtónyílásban. Kitámolyogtam, eltántorogtam, lefelé lengedezve a lépcsőházban a verseimet morzsolgattam, amelyeket a Mester nem talált. Aztán kipottyantottam az eszemből az egészet - helyesebben elrabolta („eltérítette”) az eszemet találkozásom a filozófiával s azzal rám zuhant a Sturm und Drang városnyi üvegharangja. KL És azután se, soha...? Prosztónak éreztem magam hozzá. Vadembernek, aki nem „szalonképes”. Vagy mondjuk úgy, a begyepesedett hivatalosoknál nem „aulikus”, az igazi irodalmárok között meg nem „Centrál-képes”. A tájékára se mentem a kávéházaknak, se irodalminak, se vigécek ferbliző barlangjainak s legfeljebb a budai Philadelphia ablakában Szabó Dezső keménygalléros, agyara-meresztő 1217
