Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút
ott volt, benne volt a kisujjamban: az ókor, a középkor építészete, a barokk. Waelder Gyula is tanárom volt, a „magyar barokk” megalkotója, medvetermetű, minden értelemben „nagyember” és foglalkoztatott építész; azonfelül MÉP-képviselő („Magyar Élet Pártja” - ez volt a kormánypárt). Ő nemegyszer bizalmasan értésemre adta, hogy ha beállók hozzá, az irodájába kulinak, a tanszékére tanársegédnek, hát a hónom alá nyúl. Akkoriban a „Kis Kardos” volt az adjunktusa (így hívtuk - amilyen karikalábú-köpcöske volt), úgy tudom, utóbb megörökölte a tanszéket. Nekem azonban nem fűlt a fogam hozzá, hogy a képviselőgóré zsúfolt irodájában rakásra rajzoljam a barokk ablakfeltéteket, edikulákat és miért? Mert belémesett az újdándiság, ez a nyüves nyavalyakórság, belehabarodtam „Corbu”-be (ahogy az adeptusok Le Corbu- sier-t becézték), bele a Bauhausba. A mozgalom rabszolgája lettem, azonosultam vele. Még hogy Waelder Gyula „magyar barokkja”? Essen belé a súly. A fiatalság már ilyen: a Besserwisser, a Jobbantudomka. Ha valamibe beleviszi a csököny, hát akkora meggyőződéses diáré vesz rajta erőt, hogy nincs az az öszvér, amely nála elmozdíthatatlanabb. Máig a talpamban a tüskéje - hiszen végig kellett néznem elhitványodását, megértem összeomlását, az iskola csődjét, a rá felbőszült világcsömört. Tudod, ebihal-korban az ember szereti feltalálni a maga puskaporát, ésde még ez a (lopott) puskapor is olyan, mint az ezredszer feltalált meleg víz; aztán csudálkozunk, hogy a mi meleg vizünk - nem robban... Tán gyanítod már, ezzel az emeletes alanyzavarral miféle öntelt, ifjonti zavarodottságot akarok érzékeltetni... KL És azok a diadalívek itt a hallban, bekeretezve: azt még funkcionalista korszakod előtt rajzoltad? Kedvtelésből? Is-is. A Waelder-tanszéken, amolyan „házifeladat”-féle volt. „Ilyesformán-vol- taképpen!” - ez volt a szavajárása medvetermetű, dörmögő professzorunknak, aki egyszer, szeszélyből, mintha az ötletet a levegőből kapná le, így szólt:- A legközelebbi órára! Diadalívet nekem! Mindenki! Maga is! - kacsintott gálánsán egyetlen kolleginánkra, a csinos, magas Marianne-ra (aki a geodéziai tanszék tanárának a lánya volt), majd szúrós-szigorúan a szemüvegét rám szegezve, hozzátette: - meg maga is... Én azután rajzoltam is neki, nem egyet, de hatot. Tudtam is, szerettem is perspektívát rajzolni: abban gondolkoztam, az objektum távlati megjelenésében. Te ebben civil vagy, Lorcsikám s ezért nem is tudod elképzelni, rajzos embernek micsoda gyönyörűség az. A dolgok körülforgatása; a tervel- getés a pauszpapíron; az alaprajzi lehetőségek kibontása s ugyanakkor egyeztetése a homlokzati megoldással; megformálás-átformálás, első ötletvázlat, huszonötödik, véglegesnek vélt, majd elvetett vázlat a huszonhatodik kedvéért... Olyan buziság ez, Lorcsikám, hogy az ember tökéletesen elfelejtkezik a világról, magáról meg az idő múlásáról és egyszer csak így kiált fel: „Jézus Mária, hát már tizenkettőre jár, mindjárt éjfél és én még nem is ebédeltem!” Ilyen az építészet annak, akit „az isten is fiók-Vitruviusznak teremtett”, aztán élete valahol gurulatot kap, már más istenek is vannak ám az Olümposzon, meg más múzsák is, Klió, Melpomené, Polihimnia... Bocsáss meg, rapszodikus kitérés volt csupán KL De hogy kerültek ide ezek a rajzok, Londonba és épp a diadalíveid1? Volt egy évfolyamtársam, F. Zoltán; kiváló építész lett - ő, 4-5 évvel idősebb lévén, már mint „öregdiák” került az évfolyamba - igen kedveltük egymást, 1211
