Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút
beállítva érkezett haza; gyertyagyújtás fellobbanására, civakodásra ébredtem. Már nem tudtam megmondani, nekiesett-e anyámnak vagy csak hangosan pereltek, de arra emlékszem, hogy lekászálódtam a kiságyból, nekirontottam apámnak és addig püfóltem, amíg félre nem rúgott. Ríddogálásomra elcsendesedtek, Édesanyám a féligmártott törülközőből jeges borogatást rakott apám homlokára, aki addigra már a sarokban egy széken kókadozott, asszonya meztelen karját csókolta, ahol megbántotta és égre-foldre fogadko- zott, hogy többé a borhoz nem nyúl. De én akkor sem a kibékülést láttam az egészben, hanem azt, hogy ez a betolakodó kosztos-kovártélyos idegen megint elszerette törvényes szeretőmet. Szegény hadirokkant, borhoz nem is nyúlhatott: gyomorfekéllyel kínlódott s akkoriban más egyéb nem lévén, tejkúrára fogták a fekélyest. Édesapám három évig a szó szoros értelmében tejen élt, semmi szilárdat nem vett magához; s mi volt az én spontán reakcióm? Meggyűlöltem a tejet. Egy életre. Rá nem tudok nézni. Apám szereti a spenótot, a gombát, a gyuvecset? To- porzékoltam, ha le akarták erőszakolni a torkomon, öklendeztem, ha láttam. Az Oidiposz-komplexum matematikája: amit az a másik, a gyilkolomadta szeret, azt én gyűlölöm. Beépült a reflexeimbe; s most tán már érted, miért mondom, hogy mi soha nem beszéltünk, csak acsarogtunk; és e két malomkő között őrlődött Édesanyám: hogy a bizonytalan fegyverszünetnek „szent-a- béke” érzetét adja és cukros látszatát keltse. A kamasz-Síurm und Drang érzelmi viharaiban én, a proto-hippi nem is gyanítottam, hogy én vagyok apám keresztje s hogy teljes életáldozattal, mártíromságát énérettem szenvedi... De az már jóval később, jó negyven esztendővel azután volt, hogy fogadalmát megszegve, nekiadta magát a tü- tünek és pszichikai leépülése, szervezete összeomlása elől az alkoholmámorba menekült: az ötvenes években. Megesett az is, hogy nagy ritkán sétára indult s lassú kakasjárással, sifitelve a Teleki tér felé is elvetődött. Merő véletlen- ségből jöttünk a nyomára, amikor a féltve őrzött dobozokból rendre eltünedeztek a duplafedelű arany zsebórák, a Doxa, az Omega, a Philip, a Patek, csupa családi emlék (ma nemzetközi árveréseken csillagászati áron vesztegetik) s némi gyengéd vallatásra be is ismerte az öregúr, hogy vannak „új barátai”, akik hajlandók az aranyórát elcserélni két-három flaska borért... Édesanyámmal összenéztünk és szót sem szóltunk:- Rossz fát tettem a tűzre? - röstelkedett a beteg.- Dehogy tettél, dehogy-dehogy! - kísértem vissza ágyába, mert a kirándulás, az üvegek hazacipelése, meg a vallomástétel kimerítette. - Tentélj csak, tentélj le és pihend ki magad.- Többé nem teszem... Igazán! Soha többé - mondta rám függesztett szemmel és kicsire húzta magát az ágyban.- Nem is kell: eztán magam gondoskodom róla. Mindig lesz borod! - szóltam, amíg betakartam; ezalatt Édesanyám a „Buksi”-kötőgépe mögé telepedve, elkezdte napi robotját, hogy visszanyelve - leküzdje könnyeit. De már a mesketémmel túlságosan elkalandozom KL Kalandozz! És ne is legyenek semmiféle gátlásaid! Te meg csak felnyitod a zsilipeket és dől belőlem a szó. Pedig csak azt akartam mondani, mikor még ott tartottunk, Lorcsikám, hogy vandáli tatár horda voltam, iszonyú erőfeszítésembe került, amikor sikerült kiverni taná1209
