Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)

Maga se gondolta még akkor, hogy alig néhány hónap és ott fog állni Nagy Imre és vértanú társainak újratemetésén a Hősök terén.

De mi mindent kellett még addig megélnie! Egyik nap azt hallotta a rádióból, hogy P. egy interjúban úgy nyilatkozik: „1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfólkelés volt.” A bejelentés hihetetlen izgalommal töltötte el, hiszen ezt várta már évtizedek óta: ezt, az igazságnak ezt a hangját! Figyelte, mit tesznek, mit mondanak az aranyszájú, szentséges kezű párt többi vezetői. Voltak, akik tovább hazudtak, tagadtak, de még többen, és a legjobbak, akikre Farádi Szabó addig is várakozással tekintett, azok nem tagadták már, hogy nyilvánvaló: az öreg fő-főhazug összevissza locsogása a „megújhodásról” csak még jobban megvilágítja, mekkora válság van. Ők óvatosabb vagy határozottabb formában P. mellé álltak: el kellett rendelni hát font a vizsgálatot, mi legyen P. sorsa? Farádi Szabó tudta, milyen nehéz helyzetben van, hiszen valóságos puccsnak számított, hogy 1956-ot a hivatalos állásponttal gyökeres ellentétben népfelkelésnek nevezte. A bejelentés maga is „népfólkelés” volt. Elhatározta, hogy fölhívja, hiszen a tanyai nagy sátorban megismerkedett vele. Estefelé telefonált, gondolva, hogy ilyenkor már az ugyancsak elfoglalt politikus is otthon van. Női hang szólt bele a kagylóba:- Nem, édesapám nincs itthon.- Mikor beszélhetnék vele?- A szüleim színházba mentek, gondolom, tíz körül megjönnek.

Farádi Szabó tíz után nemsokkal újra telefonált. Ezúttal nem hiába. A köszönések és a „hogy vagy?” -ok után elmondta, mennyire örül a nyilatkozatnak, s hangsúlyozta a politikusnak, hogy amennyire ő meg tudja ítélni, az értelmiség teljesen mellette áll. P. hangján rögtön érezni lehetett, mekkora elégtételt jelentenek neki ezek a szavak.- Nagyon köszönöm, ha így van. De mit szólnak majd „azok”?- Te már nem veszíthetsz.- Ebben azért nem vagyok olyan biztos.- Biztos lehetsz. El tudsz képzelni olyan igazgatót, aki a legjobb színészét kirúgja? Nem. Nagyon is jól tudja, hogy az illető bármelyik színházba átmehet, és ott megint ő lesz a vezető színész.

Úgy látszik, meggyőzően hangzott ez a hasonlat, mert P. egy pillanatra néma maradt a vonal másik végén, aztán így válaszolt:- Legyen igazad. És köszönöm.

Csakugyan nem váltották le, magyarázkodtak és további történelmi dokumentumok szükségességéről szónokoltak, de már végük volt, olyan nagy erővel törtek elő a fold alól az ártatlanul meggyilkoltak tucatjai. Nem létezhetett erő, amely visszadöngölhette volna őket. Pista némelykor úgy érezte, hogy a véres, titokzatos folyam, amelyben úsztak, olyan lendülettel csap ki a partjain is túl, hogy őt magát is elsodorja. Mert nem élt-e ő is úgy, nem tett-e ő is úgy évtizedről évtizedre a gyilkolás, a megalkuvás, a jóllakottság és a visszataszító szirénhangok korszakában, mintha nem vérezne ott a talpa alatt Nagy Imre és a többiek?

Ez is folkergette a vért az arcába, ahogy ott állt és nézte a téren zsúfolódó embertömeget, Gimes Miklós koporsója mellett. Végtelen sorban vonultak az emberek, csoportok, szervezetek, hogy letegyék koszorúikat és virágaikat a Műcsarnok lépcsőjén fólravatalozott nagy halottak elé. Aztán egyik külföldön

1189