Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)
- Te aztán hamar elintézed az emberiség sorsát. De nem bánom, ha ilyen szép anyjuk lesz az utódainknak, még talán valamilyen emlékművet is állítanak neked.- Nincs szebb emlékmű, mint ez a ledöngölt fu itt, nézz oda! - mutatott Olga szeretkezésük tojásdad alakú helyére, amikor fölálltak és visszaindultak a hídhoz, hogy a kocsit áthozzák. Izzóit a bőrük a hőségtől és a fólindulástól, amit egymásból kiváltottak. A homok rátapadt a lábfejükre, hátukon, mellükön is maradt egy-egy szál fű, kis ág vagy levél: eszükbe sem jutott, hogy letisztogassák. így kezdődött az a majdnem teljes harminc nap, amit szinte egyfolytában a szigeten töltött a két különös szerelmes, aki annyiszor elhatározta már, hogy szakít egymással. Farádi Szabónak néha egy-egy napra be kellett mennie a munkája miatt Pestre, estére azonban mindig begurult a sátor mellé a halványzöld autó, a tűz mellett üldögélő Olga némán fölállt, hogy magához szorítsa szerelmét. Ilyenkor együtt úsztak még egy nagyot a langyos, sötét vízben, és a parton megtörülközve, figyelték, hogy ügyeskednek át a két sor nád és sás között a szárcsák meg a vadkacsák. A mérhetetlenül magas, csillagkoszorús égbolt alatt soha nem akartak véget érni az éjszakák, soha nem fogyott el a száraz fa, amit a parázsra dobtak, ha pislákolni kezdett a láng. De voltak esték, amikor piszkos felhők jelentek meg már korán a fák fölött, pillanatok alatt dörgött és villámlott. A felhők egymás után jöttek, nagy hullámokban kavarogtak és hatalmas reccsenések közepette, míg fehér világosság ragyogtatott föl körülöttük mindent: az ágakat, a sátorponyvát, a leveleket s az arcuk is zöldes-kékes színben táncolt, lecsapott rájuk tízezer öklével a felhőszakadás. Ilyenkor Farádi Szabó a kis, körberakott kavicsok közötti tüzet gyújtotta meg a sátor közepén. És süvíthetett aztán a szél - jól hallották, hogy csavargatja kint a fenyő-, nyár-, kőris- és akácfákat -, sorozatokban söpörhette végig a tűz-átvilágította vásznat a nagy lökésekben támadó zápor, piros arccal heverésztek fekhelyükön, beszélgettek és egymás szemét figyelték: mekkora öröm lobban föl benne a hihetetlen együttléttől. Mert csak káprázat lehetett, hogy ott és így átölelhetik egymást: olyan messziről érkeztek el idáig mind a ketten, a most már megfejthetetlen gyerekkori vágyakozásokon, háborún, házasságon, csalódásokon, civilizáción át, vissza a földhöz, a tűzhöz, az éjszakához és önmagukhoz. Saját szerencsétlen és szerencsés, szenvedélyes énjükhöz, amelynek ott, akkor nem kellett tovább menekülnie. Megpihenhetett és elfogadhatta az ajándékot, amit Erosz adott. Napról napra jobban magába fogadta őket az erdő meg a víz: barnult, fekete- dett a bőrük, egyre kevesebbet beszéltek, hiszen a vadon részévé válva, inkább hallgatták a lombzúgást, a fekete- meg a sárgarigó hangját, a fácán rikoltást, távolról az őzek sírását vagy éppen a vércsevijjogást. Éjjel az egymást hívogató és hol innen, hol onnan sivító bagolypárt figyelték. Többnyire meztelenül jártak, csak akkor vették föl fürdőruhájukat, ha nappal mentek úszni. Olyan természetes öröm lett tehát minden egyesülésük, amilyen bronzbarna-fekete volt már mindenütt a testük. Akárhol ledültek a fűre csókolózni és mélyen kinyitni egymást. A napoknak megvolt számukra a ritmusa, és ezt soha nem tévesztették össze az idővel, mert az időből sikerült 1183
