Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)
Németh G. Béla esszéje vállalkozott. Méltó helyet kapott természetesen a költő abban a líratörténeti kézikönyvben, amely az 1945-1975 közötti korszakot tárgyalja. Kiss Ferenc értő portréja azonban - a szerző súlyos betegsége miatt - csonka maradt, mert egy korábbi állapotot tükröz, s nem vesz tudomást a legutolsó kötetről. Nagy kár, hogy a szerkesztők nem egészítették ki e portrét, mert így hosszú időre e kézikönyv vélekedése lesz a tájékozódni vágyó számára a legkönnyebben hozzáférhető szakirodalom, s mintegy erősíteni fogja a korból kihulló, elerőtlenedő költő képét. Holott az igazság nem ez. Milyen költő is hát Simon István? Ha azt mondom, hogy a Petőfi- és Arany-féle realista és népies lírának, a lírai realizmusnak egyfajta változatát alkotja meg a huszadik század derekán, akkor sokat is állítok, meg keveset is. Hiszen éppen ezt az irányt fogadja annyi gyanakvás a huszadik század nem egy szakaszában, ismétlődően. S ma, a „posztmodem” korában sem jó ajánlólevél e tény. De tény. Tehát nem szabad történelmietlenül közeledni hozzá. A magyar költészetben a húszas évek második felétől az ötvenes évek második feléig mindenképpen olyan tendenciák voltak a jellegadó- ak, amelyek többnyire jelölhetők a lírai realizmus fogalmával. Belefért ebbe magától- értetődően a módszerek és a hangnemek sokfélesége és egyenrangúsága, sőt a világképeké is. A realizmus kifejezés használata vitatható a lírában, ám ha helyette tár- gyiasságot, leíró-megjelenítő jelleget említünk, lényegében ugyanazt írjuk körül. Abban nincs tehát semmi meglepő, hogy a negyvenes évek derekán verselni kezdő Simon István Petőfiben is, a kor domináns költői irányaiban is ugyanazt a vonulatot leli fel, s hogy ehhez csatlakozik. Pályatársai is ezt teszik többnyire. A „meglepő” az, hogy az ötvenes években nem próbál váltani, hogy nem vesz részt a kor lírai forradalmaiban, s később sem csatlakozik hozzájuk. Lehet erre keresni személyes, életrajzi jellegű magyarázatot, eltávolodást a forradalmas pályatársaktól, féltékenységet, egyebet, a lényeg nyilván nem ez, hanem az, már az életrajz szintjén is, hogy Simon István olyan realista és népies lírát művelt, amelyre a kiegyenlítő szemlélet a jellemző. Elementáris harmóniaigénye szinte „elfeledi” az élet diszharmonikus oldalát. Olyan meghatározó, s versbe is kívánkozó életélmények, mint a világháború, a többesztendős hadifogság, az ötvenes évek fizikai és szellemi nyomora, 1956 forradalma, majd utána a költői félreszorulás mind szembeötlőbb ténye, csak néha-néha kapnak inkább jelzésszerűen helyet írásaiban. Maga a költő is tapasztalja, hogy ő „zártabb, bonyolultabb, / mint maga is e nemzedék; / sebét hordja egy háborúnak / és mindent még, amit megélt. // S ha gyógyul a seb, már keményebb / a hegedős, mi rajta van.” (Dióhéjban, 1961). A tragikus élményeket, a „magyar apokalipszist” (Csoóri Sándor) tehát névtelen fronttársaihoz hasonlóan nem kibeszélni akarja, hanem magába fojtani. Elméletileg is végiggondolja a huszadik század s benne a líra változásait, s tudatosan marad meg a maga választotta úton. Realista és népies költő kíván maradni e fogalmak irányzatos értelmében is, meg úgy is, hogy hiteles legyen az Arany János-féle epikai hitel értelmében. S Petőfi a mércéje a közérthetőséget illetően is. Úgy véli, nem írhat olyan verset, amelyet az édesanyja ne érthetne meg. Amíg önmagáról vall, nincs is semmi kivetnivaló elgondolásában. Amikor azonban általánosít és a nagy klasszikusokkal és a pályatársakkal kapcsolatban is megfogalmazza személyes ars poeticáját, mint követendőt, már gondolatszegénnyé, néha vagdalkozóvá válik. Petőfi, József Attila kapcsán is arról ír cikkeiben, hogy a líra útja is a demokratizmusé, hogy pontosan és világosan kell fogalmazni, hogy nem szabad misztikusnak lenni, annál inkább szükséges viszont harmonikusnak: „A megértett disszonancián át jutni a harmóniához - ez a huszadik század talán legfontosabb művészi ismérve”. Ám mindannyian jól tudjuk, hogy József Attila a megértett disszonanciát nem a vers „mögé” rejtette, hanem beleépítette a versbe. A látomásos, szimbolikus, absztraháló költői tendenciákat pedig az akkor nagyon rosszul hangzó misztikum szóval kár volt szinte kiátkozni. Sajnos Simon nemcsak lemaradt a költői forradalomról, hanem el is határolta magát tőle: „maradt-e valaki olyan egyedül, mint én, míg a nagy kiszíneződésben versenyt futottak annyian az 113
