Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)
VASY GÉZA Az idilltől az elégiáig SIMON ISTVÁN KÖLTÉSZETÉRŐL A költők is csak egyszer születnek, de a róluk való tudás, a müveik iránti olvasási hajlandóság újra és újra születik, s bizony csak a legritkább esetben nevezhető folytonosnak a művek eleven utóélete. Az 1975-ben, életének negyvenkilencedik esztendejében meghalt Simon Istvánt például Bazsi emlékezetesen szép temetőjében mintha a verseivel együtt temették volna el, mert egyre kevesebbet emlegetik, olvassák. Dyen esetekben a mindent regisztrálni vágyó filoszi buzgalom sem elégséges, meg aztán annak is mind kevesebb a hitele, szükségességének az elismerése mostanában. Úgy vélem, kötelessége azoknak szólani a feledésre ítélt költőről, akik még ismerhették, akiknek jelentett valamit verseinek és köteteinek sora. Magam is közéjük számítom. Amikor majd húsz éve először olvastam a költő egyik friss, az idő múlásával is szembesülő versét, amelyet Egy veraantológiám szerzett, bennem is emlékek tolultak fel, hiszen az 1956-ban megjelent Mai magyar költők antológiája a Kormos István szerkesztette A magyar költészet gyöngyszemei sorozatban, a gimnáziumba készülődvén, első komolyabb „élő irodalmi" olvasmányom volt az Irodalmi Újság, a Csillag, az Új Hang számai mellett. Simon, az antológia harmadik változatának megjelenése alkalmából azon borong, hogy a hajdani „újonc” már a középnemzedékhez tartozik, s az idősebbek jó része halott. Abban az antológiában, a „sereg végén”, Nagy Lászlóval és Juhász Ferenccel együtt kapott kiemelt, éppen öt- versnyi helyet Simon István, s ez a rang akkor a közvélekedést fejezte ki, a Kossuth- díjjal is koszorúzottat. E három költő kötetei közül is legelőbb az övéihez jutottam, a Pacsirtaszó válogatását szívesen forgattam. Tehettem ezt azért is, mert még kellő gyakorlat nélküli versolvasóként, az elementáris Petőfi-élményt, amelyet 1956 forrongó éve még külön is elmélyített, tekintettem szinte egyetlen mintának, s szinte karonfogva vezetett át az akkori mába a Simon-vers: Petőfi Arányiknál. Aztán nagyon hamar más köteteket is forgatni kezdtem, s a Kézfogások, a Deres majális, A tenyészet országa s velük párhuzamosan József Attila el-elnyomták a Pa- csirtaszó egyneműen áttetsző világát S ahogy a futó évekkel párhuzamosan az 1957 utáni versterméssel is megismerkedhettem, mind hátrébb szorult a rangsoromban, s később már azt is láthattam, hogy nemcsak az enyémben a hajdani költőtriász alig-alig változó szemléletű tagja. Úgy tekintettem rá, mint Petőfi és Arany mellett Tompa Mihályra. Tudván tudva, hogy az is rang, Tompa Mihálynak lenni. S tudván bizony azt is, hogy az utókor Egyszerre szokott lusta és könyörtelen is lenni, mert nem hajlandó sem számon tartani, sem olvasni egy-két tucatnál több klasszikust, s bizony nem fárasztja magát sem Tompának, sem megannyi érdemes társának lapozgatásával. Ez az évtizedről évtizedre ismétlődő helyzet már önmagában is követeli a felvilágosító munkát. Ám Simon István esetében nemcsak erről van szó. Ó kétszeresen is hátrányos helyzetbe került azáltal, hogy nem vált kormeghatározó költővé. A hatvanas években ugyanis elég tartós költői válságba került, s ebből csak a halála előtti években tudott kikászálódni. Búcsúzó kötetét (Rapszódia az időről, 1975) azonban már nem fogadta igazi figyelem. S a halál friss döbbenetében keletkező emlékező írások óta alig született újabb. Megjelent ugyan egy méltó emlékkönyv Veszprémben (Pályatársak Simon Istvánról, 1986), de ezen túl szinte semmi. A költői életmű higgadt megítélésére egyedül 112
