Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Mák Ferenc: Cselekvő szándékkal a pusztulás ellen (Hódi Sándor: Önmagunk vállalása)

meglelte volna gyógyulása lehetőségeit. Közben a jugoszlávizmus” összeomlása -melytől korábban a kisebbségi magyarság jelentős hányada oly sok kényszerű torzulást szenvedett, s amelytől sokan menekültek volna - elképzelhetetlen katasztrófa okozója lett: felkorbácsolta a háborús indulatokat. „A jugoszlávság eszméje volt az együttélő népek üdvözítő integrációs elve - írta Hódi Sándor ami mély gyökereket eresztett a nemzeti kisebbségek soraiban is. Sőt, soraikban különösen, hiszen míg a nemzettudat csak hátrányt és tehertételt jelentett számukra, a »jugoszlávság« révén szerény előjogokra, mi több: »birodalmi tudatra« lehetett szert tenni.” Hamis tudat volt ugyan, és megtévesztő, de árnyékában meg lehetett húzódni. Katasztrofális összeomlásának pillanatában azonban kiderült: az egyéni és a közösségi azonosságtudat feladása együtt jár az erkölcsi fegyelmezettség elvetésével. Jött a könyörtelen háború, s a jugoszláv közösséginek a legsúlyosabb amoralitással, az elszabadult nacionalista indulatokkal kellett szembenéznie.

A volt Jugoszláviában a magyar kisebbség korábbi kiszolgáltatottságából eredően soha nem jutott abba a helyzetbe, hogy szabadon élhetett volna történelmi örökségével, nemzeti hagyományaival, kultúrájával, szellemében mélyen elrejtett identitásával. Illúziókba kényszerítették, melyekkel — Hódi Sándor megítélése szerint — sokan ma sem képesek szakítani. „Szorosan azonosulva a régi sémákkal, a csődbe jutott intézmény- rendszerrel és a széthulló országgal, saját személyes tragédiájukként élik meg a változásokat.” Többségük ma sem hiszi el — hiszen a háborús valóság éppen az ellenkezőjét bizonyítja -, hogy nyelvükért, iskoláikért, kulturális intézményeikért „lehet küzdeni anélkül, hogy ez később súlyos következményekkel járna”. E küzdelem vállalásában példamutató szerep jutna a magyar értelmiségnek, ha „pozicionáltsága” folytán nem nőne fölébe a szorongás és a félelem.

Pedig akár bizakodó is lehetne a jugoszláviai magyarság, hiszen - véli a pszichológus - az anyaország jó példával szolgál számára a társadalom békés megújulása tekintetében. Ehhez azonban, korábbi félelmeit leküzdve, vállalnia kellene a történelmi örökséget, a kulturális és szellemi kapcsolatokat, amelytől a hatalmi körök korábban oly kérlelhetetlen szigorral tiltották el. „Átfogó történelmi összefüggésből nézve” azonban mégis ez az egyetlen járható út: önmagunk vállalásának újabb keserves iskolája.

Hódi Sándor az egyéni belső világ megannyi számba vehető és néven nevezhető torzulásainak elemzésétől jut el a közösség társadalmi-politikai és kulturális gondjainak a „definiálásáig”, s szavára mindenképpen oda kell figyelni, akár óv és figyelmeztet, akár biztat és bátorít. Az adai pszichológus nemzeti küldetést vállal és teljesít, amikor az egyre csüggedőbb közösségnek próbál jövőképet adni.

(VMDK Könyvek, Ada, 1991)

1165