Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Ami a kritikából kimaradt (Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946)

dokumentuma, nem meglepő hát a párhuzamos s mind sürgetőbb vágy a lelki és a valóságos emigrációra, nem futó ötlet az ilyféle szentencia: „E vad hordával szemben, amely társadalomnak nevezi magát, addig van csak valamilyen földi hatalmam, amíg semmiféle részt nem vállalok a földi hatalomból” (241.).

Bármely társadalom (legkivált a honi) jelene és jövője a diárium szerint azért oly kilátástalan, mert „az emberi fajzat”-tól jót nem várhatni. Makacsul visszavisszatér a följegyzésekben: az ember változatlan, reménytelen teremtmény, telítve agresszióval, vérszomjjal, hírvággyal, megannyi alantas indulattal, képtelenül a művelődésre, a finomodásra, az erkölcsi nemesedésre. A históriában csak kurta epizódok „a Szó, a Lélek, a Szellem” periódusai, s „Már ez is nagy eredmény” (131.). „...nem kételkedem, hogy végül is az Ösztön és az Erőszak az erősebb” - teszi hozzá rezig- náltan Márai (uo.). Olvasmányok, régebbi tapasztalatok, a világháború friss és rettenetes emlékei, valamint a jelen kiábrándító látványai együtt indukálják e komor történelemvíziót. Az új rendszerben is hitványság, harácsolás, tülekedés, meztelen önzés mindenütt, amerre csak a naplóíró szeme pillant. Márait főként a tehetségtelen, morált nem ismerő akarnokok riasztó elszaporodása undorítja. Megsemmisítő gúnynyal veti oda róluk: „Ady még a percemberkéket szidta. Időérzékünk megváltozott: ma, az atomrakéták korszakában, már a másodpercemberkék villódzanak mindenfelé” (267.). S ami döbbenettel tölti el a humanistát: a vérontás oly természetes dologgá vált, hogy „A nagy tömegek lelkében nincs semmiféle igazi tiltakozás a háború esélye ellen” (154.). Másként volt ez 1918-1919 fordulóján - emlékezik rezignáltan (153.), s úgy tetszik neki, hogy az ember még leplezetlenebbül fenevad, mint volt korábban. S az újabb világégés, az emberiség öngyilkos szándéka nem volt fantazmagória e Napló írásának idején. Márai pontosan látja Kelet és Nyugat engesztelhetetlen szembenállását, s azonnal érzékeli a sűrűn emlegetett atombomba veszélyeit. A nukleáris energia és fegyver feltűnésével új korszakába lépett a világ (318.), a klasszikus Európa s vele a klasszikus - Thomas Mann megörökítette (30-31.) - polgárság nincs többé. S mégis — hangzik a vallomás —, „Reménytelenül európai vagyok, nem vágyom el e romok közül” (275.), noha a nagy időkkel egyetemben eltűntek a nagy személyiségek is. Babitscsal, Kosztolányival, Krúdyval, Karinthyval elhalt egy kivételes írónemzedék, s kivesztek a valódi egyéniségek (124-126.). „Gseftelő alakok nyüzsögnek ez emberfajta nyomában és helyében; alig látni már másféle embert” (126.), törpék ítélkeztek a „talán bűnös” (117.) Bárdossy felett, holott „...ez a per valóban a nemzet nagy pere lehetett volna, mikor elszámol a múlttal” (99.).

Az Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946 Márai ábrándvesztésének s emberi-alkotói elmagányosodásának önkínzó őszinteségü históriája. Az új éra nyomására, de a maga akaratából is jószerével légüres térbe került, és mindjobban senyvedt, fuldokolt az oxigénhiánytól. A diárium tanúsítja: továbbra is lankadatlan szorgalommal olvasott és írt, ám utóbbit egyre kisebb meggyőződéssel — mondhatni: kedvszegetten - cselekedte. A diktatúra felé sodródó rendszer művészetpolitikájával nem azonosult, s múltja, szigorú elvei okán nem is azonosulhatott. Ő, ki e följegyzésekben is az alkotói függetlenségnek s az írástudók felelősségének a hitvallója (58., 99., 135-136. stb.), hogyne tiltakozott volna a szuverenitást csökkenteni akaró beavatkozások, a könyvcenzúra (97-99.) és a „pártos irodalom” (163.) programja ellen? Perifériára szorultát amily büszkeséggel vállalta, éppoly fájdalommal emlegette. A Napló beszámol olvasói táborának rohamos gyérüléséről (273.), s maró öngúnnyal jelenti ki: „Műemlék vagyok, igen; egyfajta átmenet a Kálvin téri nyilvános illemhely és a Bazilika között; van, aki imádkozni jár belém és van, aki emészteni” (293.) - illetőleg: „Mi lenne, ha a Műemlékek Országos Bizottságának védelme alá helyezném magam? Ennyit megér- demlek” (303.). S magában állt Márai az írótársak között is. A diárium ugyan sokszor (41-42., 47-48., 51-52., 134-135., 246., 290., 293., 301.) szóba hozza Illyést, ki tehetsége, műveltsége, humora alapján egyedül lehetséges és méltó partnere lehetne — de tőle is egy világ választja el. Másként látják az irodalom feladatát, merőben más

1156