Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)
mánynak, hanem az előző éjszakán Tökölön, Maiéterrel és az egész, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról tárgyaló küldöttséggel együtt letartóztatták... Kovács Béla nem menekült nyugatra, hanem hazájában maradt. Dudás Józsefet az elsők között akasztották fel 1957. január 19-én, és a magyar sajtó közölte ezt a hírt. Losonczy Géza 1957 decemberében, a tiltakozó éhségsztrájkja alatt alkalmazott brutálisan erőszakos táplálás következtében halt meg. Maiétert Sashalmon (a magyarországi KGB központjában) tartották fogva, majd Budapesten a Fő utcai börtönben, ahová később Romániából Nagy Imrét és társait is vitték. Nagyot, Maiétert és Gimest 1958. június 16-án végezték ki, Szilágyit — két hónappal korábban... Ennyi volt a pontosítás és kiegészítés, amelyeket a „Napló” magyar szerkesztőinek köszönhetek. Egyes tényeket érintettek, és a tények természetesen fontosak, ideje azonban helyesbíteni - bár nem szívesen fogalmazok így - az események, nem a magyarországiak, a lengyel események általam mutatott képét is. Öt évvel ezelőtt, a „Magyar napló”-hoz fűzött második széljegyzetemben, a „Lengyelország történetében első győztes felkelés” kifejezést használtam. Ilyen távlatból akartam nézni a magyar felkelést, amely vereséggel végződött — és ezt is elhamarkodtam; a magyar bukást ma saját bukásunk perspektívájából szemléljük, és nem is tehetjük másképp, a mienket pedig - magyar távlatból nézzük. A vereség fogalmát természetesen viszonylagosnak lehet, sőt kell is tekintenünk. Mi a bukás, valójában milyen szférában szenvedtük el? Nem gyözelem-e az, amit már el sem lehet venni a társadalomtól, amiben a legális „Szolidaritás” tizenhat hónapja alatt részesült? Nem lettünk-e mássá - mindannak ellenére, amitől megfosztottak - nemcsak szellemi, egyéni téren, hanem az emberi kapcsolatokat, a társadalom szövetének megváltozott szerkezetét, a megfékezett bomlasztást (szovjetizálást), a hivatalos valóság felszíne alatt különböző mélységekben rejtőző élő áramlatokat tekintve, nem élünk-e másképpen, érdekesebben, szabadabban? Végül: a győzteseknek sikerült-e mindazt visszaállítani, ami korábban volt, vajon modelljük valóban életképes, olyannyira szemtelen és harsány szóburka nem takar-e ma teljes űrt, ürességet, a semmit? Vajon nem az az igazság, hogy a „Szolidaritás” utáni Lengyelország, annak ellenére, hogy kommunista elnyomó apparátus irányítja, kommunizmus utáni Lengyelország, totalitarizmus utáni vagy más, egyelőre nehezen meghatározható, milyen, de biztosan más, mint néhány évvel ezelőtt? Valami csattanva leesett, valami véget ért, még ha nem kezdődött is semmi alapjában új, ha nehéz is elkezdődnie, túlélnie, megmaradnia. Mindezt figyelembe véve talán nem kellene visszavonnom 1981 májusi véleményemet, hogy a „Lengyelország történetében első győztes felkelés”, de... de a bukás megvolt, ne csapjuk be magunkat, szétzúzták az intézményeket, programokat, kezdeményezéseket, lefékezték a kultúra és a gazdaság fejlődését, mint minden nemzeti katasztrófa után, emberek, főleg fiatalok ezreit, nagyszerű emberanyagot kényszerítettek emigrációba, vándorlásra. Sokáig sorolhatnánk, miből áll a bukás, a valóságos, fizikai, intézményesített, amelyet erőszak és cselvetés okoz, régóta kész tervek nyomán, képmutató áltárgyalások leple alatt... Minden forradalom, minden nagy felszabadító mozgalom után marad valami - és a „Szolidaritás” után talán több maradt, mint az előző felkelések bármelyike után. De gyakorlatilag ez a felkelés is vereséggel végződött - és ki kell mondanunk végre, higgadtan, utólagos tépelödés és panaszkodás nélkül, hogy, akárcsak az 1956-os magyar- országi fellendülés, akárcsak az 1968-as „prágai tavasz”, a lengyelországi is el kellett bukjon, nem saját hibái miatt (amelyekből bőven akadt), hanem ideje és helye, a Birodalom, annak katonai ereje, a „létező szocializmus” miatt. Mindhárom forradalmi kísérletben - a magyarban, csehben és lengyelben — különböző formában ugyanaz az illúzió jelentkezett: hogy a „létező szocializmusba” beépíthetők neki ellentmondó elemek - a pluralizmus, a piacgazdaság, a szólás- szabadság..., hogy viták és tárgyalások, tiltakozó menetek és sztrájkok segítségével (a magyar változatban pedig fegyveres ellenállással) a rendszer rávehető arra, hogy a 1107
