Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Erdődy Edit: Szimbolikus átlényegülés és önéletrajziság - Mándy Iván Átkelés és Önéletrajz című novellásköteteiről
onális sztereotípiának megjelenítésével a nemzettudat tárgyakba sűrített víziója pereg. Munkácsy-képek, Krúdy-álmodta tájak néznek vissza a filmkockákról, hogy aztán futballpálya és a tribün már mint az írói univerzum egyedüli tulajdonaként bukkanjon elő... Szimbolikus a táj, a helyszín, s mitikus az idő: a lelátókon együtt szurkol a magyar válogatottnak Jókai, Kossuth és Deák, együtt lelkesednek a győzelemért. Győzelem? Vagy illúzió csupán, hamar szertefoszló nekibuzdulás? A novella nem beszél erről sem - épp csak hirtelen vált a kép, hirtelen eltűnnek szurkolók és játékosok, a megfeketedett tribünök és magukra maradt padok ismét csak vereségről, kudarcról adnak néma hírt. Arckép a nyolcvanas évekből A Magukra maradtak ciklusból a búcsúzás, a lezárás írói gesztusa is kiérződik: az író világának radikális lebontása, megszüntetése az életműfolyamat lezárását, berekesztését sugallja: tudatosan a folytathatatlanság képzetét idézi fel. Hova tovább? Hova vezethet ezeknek az elnéptelenedett, lepusztult, halálra ítélt tájaknak, tárgyaknak a sorsa? - merülhet fel a kérdés. A feleletet az Önéletrajz című kötet novellái és hangjátékai kínálják. Két tendencia, kétféle irányultság figyelhető meg a kötet írásaiban. Az egyik — megtörve az addigi lineáris, folyamatos epikai világépítés irányát és lendületét — visszafelé mutat, a kezdetekhez utal vissza, körkörös irányt szabva ezúton az életműnek. Ám mintha ezt az epikus szándékot mindegyre egy ezzel ellentétes alkotói gesztus húzná keresztül: egy mélyről fakadó, türelmetlen vágy, mely épp ennek a zárt világnak a túlha- ladására, az e világból való kilépésre tör. Az erőfeszítéssel, mellyel az író az évtizedek alatt felépített, emberekkel és tárgyakkal benépesített univerzum vonzásköréből akar kitörni, voltaképp saját árnyékának átlépésére tesz kísérletet; a kísérlet, ha kudarccal végződik is, voltaképp eléri célját: a mindig is önmagából táplálkozó, önnön belső lehetőségeit tudatosan tágító életmüfolyamatban új minőséget hoz létre, új dimenziókat nyit meg. A „saját világ”-gal való elégedetlenség, a hiány-tudat, egyfajta kielégítetlenség- érzet csendül ki már az Átkelés néhány novellájából is. Ezt a kielégítetlenséget te- matizálja az Ogmánd című novella: a szőnyeg alól előkapart cédulák egy homogén, untig ismert világ hírnökeiként mutatkoznak meg ebbe az „egyformaságba” belefáradt írónak: „Lötyög-lődörög. Sóhajt. Legyint. Vállat von. Még kell itt lenni valaminek. Lehetetlen, hogy csak ennyi... Azért persze ez is valami. Ezt se kell lebecsülni. (...) Akárhogy is, ez a szoba még tartozik nekem. Még kell hogy adjon valamit.” A keresés eredményeként előbukkanó, „Európa sorsa reménytelen” feliratú kő tábla, mely közhelyszerű általánossággal rögzíti a nyolcvanas évek válsághangulatát - saját világától idegennek tűnik fel, habár a betűk hajlása ismerős: „Nem! Ez nem az enyém! Én ilyet soha... soha! Ez olyan fennkölt ... meg nem is tudom ... Fennkölt, igen!” A meguntnak és hiányosnak bélyegzett, untig reflektált önarcképen (melyben az egész életmű tükröződik) itt mély, feneketlen repedés nyílik, melyen át egy ismeretlen világba nyílik kilátás, egy olyan univerzumba, ahonnan „fennkölt” gondolatok törnek elő; a másik, „magas” irodalomban otthonos dolgok és fogalmak, melyektől az író mindig tudatosan tartóztatta meg magát, legfeljebb travesztia-álruhában engedve be őket a zárt birodalom falai közé. Ismét felmerül tehát az ön-meghatározás, az identifikáció belső igénye, amely az „önarckép” ismételt felülvizsgálására és korrekciójára indítja az írót, vitázva, perlekedve azzal a címkével is, amelyet kívülről ragasztottak az életműre: azaz a recepció és a közvélemény által kialakított „image”-zsal. Dohogó 1057
