Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Gál József: Szántó Piroska kertjei (interjú)
endrén az égvilágon minden volt. Először is a házaknak csodálatos formája és tarkasága. A színük nem fehér, mint Félegyházán. Ott minden tisztességes ház fehér volt, kivéve egyet, ami persze nem fehér volt. Ez volt a rossz ház. Akadtak persze elegánsabb házak is - kipitykézve - de lényegében valamennyi fehér volt. Szentendrén maga a város is mozgásban volt. Nem lapos, mint a palacsinta, hanem az egyik utca fölfelé ment, a másik meg lefelé szaladt. Már ez is gyönyörűség! Minden sarkán más-más szegletét láttam a városnak, nem úgy mint Félegyházán. Ott, ha az ember megállt az Ótemplom előtt, akkor végiglátott a vasúiig. Jobbról piac, balról zárda... és így tovább. Szentendre építészete, régi kis házai - maga a változatosság. Az udvarok nem négy-, hanem három- és ötszögnek, mindenféle formájúak. És ott volt a Duna. A Duna, mi teljesen más volt, mint a Tisza. A Tisza Félegyházához hasonlított. Lassú volt, egyenletes és aránylag egyszínű. Az is nagyon szép volt nekem. De a Duna! Sokkal vadabb. Szigetei, bűbájos virággal borított csodálatos szigetei voltak. És Szentendrén látható volt a domb és a hegy. A dombról csak olvastam, hogy „szelíd domb”. Hát most láthattam. S láthattam a „hegyet” is, amelynek igaz, csak körvonalai látszottak. És szinte elérhetetlenek, mert minél távolabb ment az ember, annál több hegy lett körülötte. Szabó Magda mesélte nekem egyszer, hogy amikor először vitték Pestre 12 éves korában és meglátta a Gellérthegyet elkezdett rohanni feléje, mert azt hitte közel van. Valahogy én is így voltam a szentendrei hegyekkel. Mit jelentett Magának Szentendre? Amikor 1955-ben megvettük a telkünket, akkor ez a rész külterület volt. Olyannyira az, hogy odáig még a sziréna sem hallatszott el. A sziréna, pontosabban a szirénás' ház a Szamárhegyen volt és abból egyfolytában terménybegyűjtésre, vas- és fémbegyűjtésre meg hasonlókra biztatták - különösen néhány évvel korábban - az emberiséget. A földünk a temető mellett volt. Kevés pénzünkért - nagyon olcsó volt - ezt vettük meg. Amikor tulajdonosok lettünk, elfogott a mámor, hogy nekem „födém” van. 600 négyszögöl! A vásárlásig - bár Szentendre mindig tetszett nekem - igazából nem éreztem magam közel a városhoz. Addig, Szentendrét járva, erdeiben bolyongva inkább úgy néztem, mint egy díszletet, mint egy festeni való látványt, mint olyasvalamit, ami talán nem is igaz. Igazi akkor lett, amikor fölfogtam, hogy ez a darab föld az enyém. Enyém a fölötte elterülő ég is. A földbe azt ültetek, amit akarok. Azt a mámort maga úgyse tudja elképzelni, mikor elmentem a kertészhez és azt mondtam neki: segítsen összeállítani a gyümölcsfákat. Azt gondoltam: Úristen!, nekem lesz saját almafám, saját málnám, és nem kell a piacról vennem. És nézhetem a kukoricát is, hogyan fejlődik. De komoly probléma volt, hogy mennyi legyen a virág, és mennyi a praktikus ültetnivaló. Azt gondoltam, jó lenne, ha tavasztól őszig minden lenne itt és mindegyik milyen gyönyörű! Hogyan válogatta a növényeket, mert úgy látom, a kertjében is egyfajta megszerkesztett rend van? Praktikusan. Mindig legyen gyümölcs az epertől a szőlőig. Hogy csodálhassam fejlődésüket, hogy akkor vehessem le, amikor megérik. Ez főleg a nővérem, Panni gyakorlati terve és munkája. A virágokkal már nagyobb bajom volt. Azt gondoltam, elsősorban azokat telepítem a kertembe, amelyeket másutt szerettem volna megfesteni, de nem volt jó bemenni idegen kertekbe. Zavart volna, hogy ott vagyok, hogy néznek. Ezért végül is kedvenc 100
