Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Szörényi László: Magyar irodalomtörténet a Magyar Népköztársaság irodalomtörténete helyett

hivatkozva - kijelentette, hogy a tézisek egyoldalúak, mert csak egyfelé vitatkoznak: a dogmatizmussal; nincs leírva a revizionizmus és a dekadencia; nem lehet a fordulatot elvonatkoztatni a nemzetközi helyzettől; egy szó mint száz, ilyen formában nem lehet a munkaközösség elé vinni! Hozzátette azt is, hogy tarthatatlan, hogy a szocialista irodalomnak harminc év alatt ne legyen domináns írója. Király István az egyik vitán így áradozott: „Történelmi szerencse, hogy 49-ben realista fordulat jött létre, az előremutató tendencia. 45—48 között a realista írókat el akarták nyomni.” (Úgy tűnik, hogy engedményt akar tenni Pándi teóriájának.) Pándi azonban idegesen reagált: „Volt, van antikommunista nyomás sznob vonalról. De van: narodnyik, nacionalizáló veszély is. Tehát: két veszély!” (Ez az az idő, amikor a két korifeus kölcsönösen lenyilasozza, illetve lecionistázza egymást a Népszabadság és a Népszava hasábjain, amíg csak Aczél elvtárs rájuk nem szólt: paplan alá, hajcsi!) Végül Knopp úgy döntött, hogy 45^18 és 49-53 értékelésének egybe kell esnie a párttörténet értékelésével!

A kővetkező felvonás az úgynevezett munkaközösség, vagyis az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség ülésének összehívása volt a kies Marton- vásáron. Itt maga Aczél elvtárs is szót kért, sőt mi több, kapott. Gyuri bácsi imigyen szóla: „Jelenjen meg, de mennél rövidebb legyen. Bizonyos neveket húzzunk ki. Határainkon túli irodalom nagy külpolitikai felelősség. Az emigráns irodalom is. [...] A Magyar Népköztársaság irodalomtörténete ez, akárhogy is akarjuk.” Majd Nagy Péter szólalt fel, bátran: „Nehéz a helyzetem: Aczél után szólni és vele egyetérteni. Nem ismerem a kéziratot, s nem tudom mi van a teljes műben és a tézisekben. Nem szerencsés, hogy ezt a művet az intézet írja meg.” (Ezen kívül még azt tartotta fontosnak megjegyezni, hogy Puszta Sándornak a nevét sem szabadna leírni. Filológiai rejtély, hogy honnan vette, ha egyszer nem olvasta a kéziratot.) Méltán állapíthatta meg Óvári elvtárs a tanácskozás végén: „A vita jó volt.” Majd sorolta az átírni és változtatni valókat. Fölvetette azt is, hogy esetleg az átdolgozott téziseket ki is lehetne adni.

Az idő akkortájt szép folyással vala. 1980-ban ismét készült három lektori jelentés. Pándié, Királyé és Tóth Dezsőé. Pándi továbbra is kötötte az ebet a szocialista perspektíva karójához, túlzottnak tartotta Rónay György és Sőtér emlegetését, hiányolta viszont E. Fehér Pál említését. Míg korábban Sztálin nevét akarták töröltetni, most már Lenin is gyanússá vált: „Szó esik itt a kerekek és csavarok’-ról, azaz Lenin emlékezetes cikkéről. Legutóbb az Elméleti Munkaközösség is tárgyalt erről. Személyes véleményem az, hogy ennek a cikknek bármilyen értelmezése (én a Rrupszkaja-féléhez vonzódom) olyan ingerültséget okoz barátainknál, hogy fölösleges itt vitát nyitni. S voltaképpen még nem is a Lenin-cikk ilyen vagy olyan értelmezése itt a lényeg, hanem a realizmus-felfogás torzulása.” (Emlegeti Szabolcsi Miklós lektori jelentését is; sajnos ez egyelőre az archívumban még nincs feldolgozva.) Király István Sőtér helyett Lukácsot szeretné látni a kézikönyvben, valamint hiányolja Zappe László, Hajdú Ráfis, Vasy Géza és Wintermantel István nevét. „Erősíteni kellene ilyképpen is azt a kritikusi gárdát, amelyre mégis leginkább támaszkodhat a Párt irodalompolitikája.” (Figyelemre méltó a nagy ’P’. Mikszáth-könyve első kiadásában ugyanígy írta a szót, a másodikban kicsire javította. Pedig éppen ebből a lektori jelentésből derül ki, hogy hajdani monográfiájához a szerző bizonyos ambivalenciával viszonyult: „Az Esterházy könyve nyomán azonban érezni kényszerülök, hogy a kor negatív vonása mégiscsak jelen van benne.” A nagy ’P’ tehát a megszüntetve megőrzés gyönyörűen dialektikus példája.)

Az úgylátszik használhatatlannak tartott Illés Endre helyett felkért Tóth Dezső megint Sztálin nevén háborog: „Fagyejev listája; Zsdanov - itt és a továbbiakban is (Sztálin halála, sztálinizmus): finomabban kellene ezekre a dolgokra utalni, hiszen a kötet egész koncepciója valószínűleg ellenérzést vált ki, ne tetézzük ezt a szovjet szug- gesztió hangsúlyozásával. Illetve: Úgy kezeljük ezt a kérdést, mint a saját ügyünket. Nekünk is megvolt a magunk vezetése, és annak is voltak hibái. [...] nem tudom, nem volna-e helyes Sztálin halálát kihagyni, nem volna-e elég az SZKP huszadik kongresszusára hivatkozni.”

1051