Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Gál József: Szántó Piroska kertjei (interjú)
dolat az, hogy egy verebecske sem hullhat le és minden hajam szálára vigyáz. De hát irtó szégyentelen dolog lenne saját apró dolgaimmal zaklatni őt. Nem? Az Istent? Az Istent vagy azt, amit e fogalom takar. Hogyan kérhetnék kis és magamra vonatkozó dolgokat tőle? Ezt olyan szerénytelenségnek érezném. Hogy jövök én ahhoz, hogy érdemiem azt: törődjön azzal, hogy most fáj nekem valamim, vagy sem? Sokkal fontosabb dolgai vannak. Én csak egy vagyok és mennyi sokan vannak! Túlságosan egyszerű lenne hinni egy meghatározott Istenben. Valami más ... Másféle az én kérdésem. Az nevezetesen, hogy miért kell az ártatlannak szenvedni? Én egyszerűen nem hiszek egy büntető hatalomban. Miért lenne? Ez az, ami végigkísér. Mondja, hogy van lelke valakinek megütni egy lovat, és nem sújtja le villámaival Jupiter? Érti? Mert én nem. Nem értem meg, hogy - most e pillanatban - irtják a kurdokat, holott nem vétettek semmit. Hogy nézheti el ezt Isten? Pontosabban: miért van szenvedés a földön? Nem lehet azzal magyarázni, hogy a macska megfogja az egeret ... Nyilvánvaló, egyik embercsoportnak öröme telik abban, hogy a másik embercsoportnak árt. Ez a gondolat kísér és kísért. Az őrületbe hajszolna, ha logikusan végig akarnám elemezni. Inkább csak behúnyom a szemem... s azt gondolom: biztosan akad válasz, csak én nem tudom. De majd megtudom a végső egyenletből. Maga szerint mi a csoda? Az, hogy valami fejlődik! Az, hogy az előbb még semmi sem volt és most van! Az, hogy a magot eldugják a földbe és abból egy csodálatos valami fejlődik. Hol van az az energia elraktározva, ami a fejlődést elindítja? Mondja, miért hasonlít a cicám apjához, Byronhoz - mert nyilvánvalóan hasonlít hozzá. Nekem ez a rejtély! De annyi mindenen nem gondolkodtam, csak bámulva elfogadtam. Nagyon sajnálom, hogy nem intelligensebb nővel beszélget, hanem egy érzelmi lénnyel. Mert az vagyok. Asszony vagyok, természetes, hogy fontosabb az érzelem, mint a logika. Ugye, milyen pici a mákmag, és mennyi energia van benne? De az semmi! A maga agya, meg az én agyam milyen istenien van becsomagolva! Mennyi minden fér bele. Ugyanolyan csoda a kezem is, ami most ugyanolyan, mint a nagyanyámé volt. Ugyanolyan bogosak az ujjaim is. Van egy képem a nagyanyámról, egy teljesen naturális kép. Látom, ugyanazok a nevetőráncok vannak rajta, mint az én arcomon. Pontosan ugyanaz. Még a szeme ráncai is ... Ha nem is teljesen hasonlítok rá, mert az anyámra hasonlítok — de a ráncaim; nagyanyám ráncai. Nekem talán nem is a gyermekkorom volt a meghatározó élmény. Azt hiszem, most is gyerek vagyok még, vagy már akkor is felnőtt voltam. Nem érzem annyira elkülönülve. Én ugyanazt a csodálatot, hogy ne mondjam áhítatot éreztem a kukoricából kikelő szár, levél, cső láttán, mint amit most érzek. Csodának érzem, ha az előbb még semmi nem volt a papíron, s most látom: Pista érzéséből rajta van egy „darab”. Nem azt mondom, hogy értetlenül állok a csoda előtt, hanem csudáivá nézem, ahelyett, hogy a logikáját keresném. Az értelmet inkább az érzelmekben keresem. A világ nekem egyszerre csoda és rejtélyek halmaza. Nekem ez a legfontosabb. Ahogy érzek iránta, nem akarom mondani, ahogy viszonyulok hozzá. SZENTENDRE: A ZSÚFOLT CSODA Félegyháza a kopár csoda volt. Azért, mert jaj, de nagy jelentősége volt a fának, ami kinő a földből és összeköti valami módon az eget a földdel. Ezzel szemben Szent99
