Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán XI.

kerültek az egyesülés közösen viselendő terhei, kiderült, hogy a jóléthez szokott nyugati nép számára fontosabb a nap mint nap fogyasztott feltételrendszer (évi síszabadság, tavaszi tengerpartra repülés, nyaralás, a még nagyobb kocsi, a kegyetlenül fejlesztett technika kötelező diktátumai stb.), mint a múltban hagyott, érzelmi elvek. Az utóbbi évtizedek legnagyobb sztrájkja söpör végig az országon most. A munkaadók 3,5%-os béremelési ajánlata a közösen vállalt Németország kötelezvénye lenne, a sztrájkolok 9—11%-os követelése a szolidaritás teljes felmondása. Az időközben elért kompromisszum az örök sértettek magánya lett.

S ez az az arctalan magány, az önösség újfajta, szupranacionális sugallata, amit a nagy rendszerek diktálnak, ami fönnmaradásuk föltétele. Akit sikerült bevonni keletről ezen érdekrendszerbe, az már önmaga és szomszédai ellenfelévé is vált.

Nos, épp erről van szó. Ha felelőtlenül asszisztálunk az azonosítható, számonkérhető önképviseletek megszüntetésénél — azaz a regionális vagy akár lokális kultúrkörök felbomlasztásánál -, akkor olyan ingoványba jutunk, amelyben több millió, sajátosságait nem ismerő vagy azt tudásul venni képtelen ember válik hálássá egy arctalan divatnak, sugallatnak, amelyik diktátumával valamilyen közös látszat bűvkörébe vonja. S ezzel saját maga ellen játssza ki.

Épp egy jellegzetes, felelős és mindig lehívható emberi önvállalás, azonosság megőrzésében döntő a jelenlévő, működő kultúra, az önismeret, mely az önbecsülésen túl a mások elismerésében és tudomásulvételében is megnyilvánul. Ahol jellegzetességek élnek, ott nem juthat korlátlanul érvényre az arctalan (s épp arctalanságában minden sajátosra veszélyes) manipuláció. Ahányszor sajátosságba ütközik, mindig kihívja a jellegzetesek szolidaritását. Mely végső soron mindig emberi Szolidaritás, mindig a különbözők közösségének a megőrzésére irányul.

A „politika” túl sok idegen érdek, a résztvevőktől távoli elem hatalmába került, magára maradt. Elveszíti azt a tömegtámogatást, ami képviseletté tenné — s mindinkább kiszolgáltatódik annak a hatalomnak, amelyik pontosan tudja: mik az érdekei. Mondjuk épp az emberekkel ellentétes érdekei.

Ha létezne társadalmi bölcsesség (politika), az olyasféle szerkezetekben gondolkodna, amelyek szigorúan gátat vetnek néhány dolognak - bűnözés, monopóliumok, a köz igazságérzetét sértő érvényesülési formák, az emberi életre alkalmas környezet pusztítása -, és a személyek, csoportok, régiók lehívható, dinamikus érdekeinek képviseletére törekedne. Személyesen elvállalt támogatásra. Egy tágabb, laza szerkezetben biztosítana intézményesen teret az innovatív mozgásoknak. Mert a történelmi bölcsesség azt bizonyítja, hogy a nép mindig maga keresi meg a túlélés, a viszonylagosan emberi fönnmaradás lehetőségeit. (Lásd: a Kádár-rendszer alatt fél-legálisan, tömegesen privatizáló magyarság, jelenünk és jövőnk letéteményese.) Olyan rendszerre törekedne, ahol a betonelemek közé beépített hézagokban szabadon fejlődhet a szabálytalan, a helyre jellemző vegetáció. Kormánynak és ellenzéknek el kellene hinnie egyszer, hogy nem őbenne testesül meg a bölcsesség, hogy ők csak a keretekért felelősek. Azokért viszont történelmi távlatban. A történelem kegyetlen.

1032