Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Határ Győző: Életút I.
tóttá és azon „sínre tett”. Legalábbis ő azt hitte. Mulatságos és angyali-aranyos bácsi volt, kopasz, köpcös, magára sokat adó, lelkiismeretes, morális lény; azonfelül mókás szerepjátszó: úgy tett, mint aki látatlanba adja a haragost és akkor is csínytevésen ér, amikor nem látja. De ilyenkor is, korholó, fel-felcsattanó tirádáinak kedélyes mellékzöngéje volt. Mint festő konzervatív volt, picikézetf-pilinszkázott az ecsetje tűhegyével, a tárgy szeretete rajta volt képein, de a kencék, a lakk alatt soványan hordta fel az inspirációt. A kitüntetett kevence voltam s nehezére esett, hogy egyenlő mértékkel méljen, annyira szeretett és miért? A rajzkészségemért. Velem született ügyesség volt, a látás, a leképezés, a perspektíva, a biztonságos vonalvezetés benne volt a kezemben-szememben. Igen ám, csakhogy én zsenge-világéletemben gépészmérnök akartam lenni, mozdonymérnöknek készültem. Imádtam a mozdonyokat s kis híja, hogy nem imádkoztam hozzájuk. Ahol a vágányrengeteg kezdődött, a Keleti pályaudvar mögött. Nem egyszer, ezerszer. Átdo- báltam a rajzkészséget, a rajztömböt, átmásztam a kerítésen, becserkésztem a telepet, be a mozdonytelelőt. Kiválasztottam az aznapra rendelt mozdonyóriást, háromlábú festőszékemre telepedtem és nekiláttam. Vastag albumokat rajzoltam tele mozdonyokkal, ismertem a típusokat, a MÁV 424-et, a 328-at, a 301-et, a működésüket, a belsővezényműves compound-mozdonyokat és már a szakkönyveket bújtam, kutatni kezdtem a német, az osztrák, a francia mozdonyok után, amikor egyszer Mentorom lefogta a kezem és savanyú mosollyal félretolta a mozdonyos rajztömböket - KL Megvannak még? Mik? A rajztömbök? Hogy volnának?! Itt, Londonban? Hol van az már: a tavalyi hó. Balogh tanár úrnak sehogyan sem tetszett, pedig mindez neki volt, hiába rajzoltam rakásra. Egyszer így szólt:- „Mozdony”?! Piha! Abban, fiam, nincs semmi művészet. Az építőművészet, hékám: az a művészet! Egy szó mint száz: kiverte a fejemből a mozdonyokat és beleverte az építészetet. Azontúl csak épületeken bámészkodtam, homlokzatokat rajzoltam. A fiatal elme képlékeny és gyúrható. Itt benyomják a mozdony-agyte- kervényt, mellette menten kidudorodik a koronapárkány-agytekervény. Nem mintha a gépészeti agydudor egészen abbahagyta volna ingerjátékát, csupán mert benyomták, de pangott. Helyette megtáltosodott a szomszédos mező... Ontottam a fantáziahomlokzatokat, a mesepalotákat, kastélyaimból, diadalíveimből Disneylandet lehetne berendezni, jóllehet a formanyelvet még nem ismertem és bődületesen ostoba párkányokat, kupolákat raktam fel „operaházaimra” - de már elkapott a vitrúviuszi szédület és már mintha én akartam volna, úgy határoztam el, hogy építész leszek. Itt majd közbeszúrunk egy szögletes zárójelet, ami most nem bontható fel, majd emlékeztess rá... Nos, akkoriban tizenkétszer annyian jelentkeztek a Műegyetemen az építész szakra, mint ahányat felvehettek; s ha az ún. numerus clausus nem is, a zsúfoltság engem is érintett és könnyen megjárhattam volna, hogy kiszorulok. De mit tesz Isten ujja: az iskola engem jelöl a rajztanulmányi versenyre és második leszek. Akkoriban az volt a szabály, hogy az első két nyertest automatikusan felveszik az egyetemre: egyszeribe „belül találtam magam a falakon”. Az első helyezett Radnai Lóránt volt, későbbi kollégám és jó barátom: építészek let996
