Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Kabdebó Lóránt: "A némaság süket esztendői alatt" (Megfejtési kísérletek Ágh István költészetéről) (tanulmány)
Azt hiszem, költészetének vizsgálói félreismertük Ágh István költői alkatát. Én magam is a kezdetek felől közelítettem felé, a nagy nemzedék legfiatalabbját láttam inkább benne, kevésbé az újabb nemzedékek előfutárát. A csalódottat és nem az élet értékére figyelőt. A falu világáról hírt hozó Hetek közé soroltuk - akkor joggal, ma is személyes barátságai okán - de tendenciájában, kérdésfelvetésében közelebb érezhetjük Kis Anna, Orbán Ottó vagy Tandori kiindulási helyzetéhez. Előttünk éli ugyan verseiben életrajzát, mindegyik kötet élete alakulásának újabb és újabb fázisát, napfordulóját is kirajzolja, de mindez csak keret számára, személyes ihletés, amelyet azután ellenpontoz, az emberi teljesség és az ideális emberi kapcsolatok poézisét szőve a fagyasztó világról készített elkeserítő képekbe. Más-más költői tematikával és stílusformában, de ugyanezt teszi a Harangszó a tengerészért versoratórium fiatalos nekirugaszkodása idején (1966) éppúgy, mint a Levelek a Splendid Hotelből groteszkjeiben (1967) a Fejem fölé helykeresésében (1968-70) vagy a Jóslatok az újszülöttnek (1972) a testrészek szerint tájékozódó életképekben, vagy a mostani kötetben egy karambol és a belőle következett csonttörés élménye köré szőtt létszámvetésében. Az életrajz mindegyik esetben a panasz kiindulópontja, és ebből nyújtogatják - képvilágán keresztül - csápjaikat az emberi teljesség képét felidéző utalások. És egyszerre csak megszületik alapvető felfedezése: tulajdonképpen minden kor, minden fényes példája (még bátyja nagy nemzedéke is) szélárnyékban is élt. így áll össze két évtized verseiből a Musée de l’homme (1961-78) meg a Keseredik a föld héja kötetből (1984) az Isten könnyei, sőt a groteszk Látófai poszt fólajánlása ciklus, illetőleg a Bedöglött órák körüli versek. Végül is minden relatív, minden sorsnak és minden kornak megvan a maga fény- és árnyoldala, tragédiája és komédiája. Nagyok és kicsinyek egyként úgy éltek, hogy ebben a kettősségben lebegtek. Megfordítva: Ágh István a maga egyedi, szélárnyékosnak feltűnő sorsával éppúgy részese a történelem nagy egészének, mint bárki elődei közül. Természetesen nála ez nem egy végső Jsten békéjében” egyenlítődik ki. Épp ellenkezőleg: állandó és esetenként kegyetlenül meg-megújuló, elkeseredett küzdelemben. Mert értsük meg: ő valóban szélámyékban él, nemzedékének hátrányos helyzetét nem lehet okos érvekkel meg nem történtté tenni. Őszinte önkritikus állapotrajzokból, modem technikával szerkesztett, de realistán pontos képi világból sóhajt ki versében az emberi teljesség igénye. Mindig kisóhajt, és ezen van a hangsúly: Ágh István átélve korának és személyes sorsának hátrányos helyzeteit, versébe ellenpontként be tudja varázsolni a teljes emberség képét is. És ez nem program nála, hanem alkotói módszer, költői alkat. Olyan képvilágot szerkeszt, amelyben egyszerre van jelen az életrajzi esetlegesség, a felcsillanó ideálkép és a természeti és társadalmi folyamatosság átélése. A mozdulatlan kép állandó alakulásban él: egyszerre változatlan és súlyos mint egy tárgy, és mozgásban lévő mint a madár röpte vagy a hang szárnyalása. Verse mint egy átlátszó kőzet, amelyben valamely katasztrófa pillanatában mozgásában rögzítődött évezredekkel előbb egy élő lény. Ennek a beszorult élő lénynek a szívdobbanásai: ezek Ágh versei. És felettük egy távoli csillag mindig figyelve vigyáz. II. II. ÉS VISSZÁJA Lehet hallgatva beszélni? Lehet verset írni és hallgatni egyszerre? Milyen az: gúzsba kötve táncolni? Szokatlan a magyar költészetben: Ágh István verseinek nincs múltja. Csak jelene, nem múlt-tudata nincs, történelmi érzéke nagyon is van. Saját múltja felé nincs kiterjedése. Legreprezentatívabb verse (a magyar líra egyik magaslati pontja, két évtizede változatlan érvénnyel tartja helyét!), a Harangszó a tengerészért: a búcsúzás 88
