Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Pálfalvi Lajos: Mítosz és politika (A lengyel emigráns irodalom szervezeti formái, központjai és publikációs fórumai) (tanulmány)
PÁLFALVI LAJOS Mítosz és politika* A LENGYEL EMIGRÁNS IRODALOM SZERVEZETI FORMÁI, KÖZPONTJAI ÉS PUBLIKÁCIÓS FÓRUMAI Az „emigráció” terminus jelentése első ránézésre evidens, értelmezése aligha okozhat problémát, ha kizárjuk a metaforikusán „belső emigrációnak” nevezett bonyolult jelenséget. Az értelmezés azért ilyen egységes, mert a miloszi köztes Európában, a németek és az oroszok közti térségben az elmúlt évtizedekben valami nagyon hasonlót értettek ezen a jelenségen. Mivel a legális kivándorlás lehetőségei elenyészőek voltak, az ország elhagyása - Litvániától Csehszlovákiáig - politikai tettnek számított. A milószi megszorítás látszólag értelmetlen, hisz az NDK-t és az Oroszországot elhagyó értelmiségiek is ebbe a csoportba tartoznak. Helyzetük mégis más, a keletnémetek az ország egyik részéből a másikba menekültek, az oroszok pedig egy nagy múltú emigráns kulturális hagyomány folytatói lettek. Az 1945 utáni közép- és kelet-európai emigráció kulturális szerepe az volt, hogy azokban az években is fenntartsák a folytonosságot, amikor ez hazájukban veszélybe került. A legfejlettebb politikai és kulturális intézményrendszert a lengyel emigráció hozta létre, ennek az emigrációnak voltak a legnagyobb hagyományai, ennek volt a legfolyamatosabb az utánpótlása. Bizonyára e kedvező feltételeknek is nagy szerepük volt abban, hogy a lengyel emigráns irodalom fejlődése volt a legegyenletesebb, ez függött a legkevésbé a nagy emigrációs hullámok konjunkturális hatásától (a legfontosabb szerzők, mint Gombrowicz és Vincenz már a háború előtt külföldre kerültek, néhány év múlva Mítosz is emigrált) és végül ez az irodalom a legdifferenciáltabb. Az emigráns irodalmak a csúcsteljesítmények, Gombrowicz, Kundera és Eliade művei alapján nem rangsorolhatók, egészében véve azonban a lengyelek elsősége nem vitatható: a legnagyobb olvasótáborral és a legjobb hazai kapcsolatokkal rendelkező, a legjobban szervezett irodalom, amelyben az ifjúsági és kommersz művektől az elitig minden szint, minden műfaj jelen van. Az emigráns irodalomnak azonban csak az illegitim hazai rendszerben működő irányított irodalommal szembeállítva van jelentése. Ezért „exil” irodalomnak, vagyis a száműzetés irodalmának is nevezik. A fogalmat az oroszok is használják, de a német irodalom történetében is ismeretes és hasonló jelenségre utal. Más kultúrákban, például az angolban már változik a jelentése. Az Amerika és Anglia közt mozgó T. S. Eliot és W. H. Auden „emigrációja” aligha hasonlítható az országos körözés elől menekülő, megbélyegzett Ferdynand Goetel esetéhez. Audenék egy nyelvterületen belül maradtak, döntésük önkéntes volt és bármikor visszavonható. Tán még Pound extrém esete áll a legközelebb a közép- és kelet-európai emigrációkhoz. Bár a száműzetés irodalmának toposzai ókori eredetűek, a modern emigráns irodalmat a kelet-közép-európai szabadságharcok leverése után, a XIX. században kialakult állapotok hozták létre. A nemzeti függetlenség megszakítása Lengyelországban volt a legdrasztikusabb, ezért épp a lengyelek kozták létre Párizs központtal a legnagyobb politikai emigrációt. Mivel a térség irodalmának a Lengyelországban roman♦Részlet egy tanulmányból, amely az MTA-Soroß Alapítvány támogatásával készül (Egy fejezet a lengyel emigráció prózairodalmából 1945-1980). 921
