Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Otar Csiladze: A bizonytalanság bilincsei (esszé)

vagy a kulturális annektálás korában. Kis ország számára minden visszájára fordul - ami másoknak ünnep, számára gyász lehet, a nevetésre igerlő - siralmas, a reményt keltő - veszélyes, és így tovább. De a szabadság egy kis országnak ugyanúgy kell, mint másoknak, csakhogy egyelőre a szabadság útján másokhoz képest nehezebb a helyzete. De lehet, hogy ez is elkerülhetetlen, ha szabadok akarunk lenni? A szabadság persze nagy áldás, de nagy felelősség is. A szabadságra való törekvés egyik legjellemzőbb tulajdonsága az embernek: elindul egy magzat az anyaméhből és máris kezdődik a harc a szabadságért, ami haláláig is eltarthat. A halállal pedig mindennek vége, minden pusztul, értelmét veszti. Igaz, hogy a halál az örök megnyugvás, de bizonyos értelemben a fegyverletétel is. Halál után csak halál van - azaz semmi! De szerencsére a nép csak az örökkévalóságra születik - az örökkévalóság az ő büntetése, de a kitüntetése is -, szóval folytonos szenvedés és várakozás. De ha az emberiség holnap is létezni akar, már ma tudnia kell az igazságot mindenről és mindenkiről. A szépségről nem tudok mit mondani, de az igazság még megmentheti a mi bűnös földünket, még talpra állíthatja ki tudja hányszor széttépett, hányszor szétdarabolt testét - mindannyiunk közös bölcsőjét és közös sírhelyünket.

Igaz, az emberiség általános fogalom, de ez még jobban erősíti azt, hogy minden egyes ember egyedüli a maga nemében, páratlan és nélkülözhetetlen. Az emberiség tudata a haza tudatától kezdődik, és aki hiányában van nemzeti méltóságának, számára az emberiség csupán egy üres, semmitmondó szó, melynek saját világnézetéből kiindulva mindenféle értelmet tulajdoníthat. És még valami: senki sem szerezhet egyszer és mindenkorra azt, amit el lehet veszíteni. A természetben pedig csak azt lehet megtalálni, ami el is veszhet. A megszerzés az elveszítést is magában foglalja és fordítva - és ez a gonosz jóság vagy jóságos gonoszság alkotja azt a bűvös kört, amelyben a remény és a reménytelenség folytonos váltakozásától megbűvölt ember hánykolódik. Az odaadásra, a türelemre megteremtett embert nem csak azzal áldotta meg az Isten, hogy emlékezzen, hanem azzal is, hogy valamit felejteni tudjon. Egy ilyen ember élete az örökkévalósággal egyenrangú. Illetve, ami egyszer volt, még többször előfordulhat, és ami most létezik, az már többször előfordult az életben. Hiszen az irodalom is annak a metodikus ismétlése, amiben egyszer már volt részünk. És eddig nem látott és nem tapasztalt veszélyek leselkednek ránk, ha mi, az írók is - kalandor politikusokhoz hasonlóan - azt szilárdítjuk, amit le kellene bontani, azt tartjuk helyesnek, ami megvetendő, azt újítjuk fel, aminek már lejárt az ideje, és lelkiismeret- furdalás nélkül és következetesen, kioktató modorban újabb és újabb döféseket adunk egy olyan népnek, amely sem ellenünk, sem mások ellen nem követett el semmit - hacsak nem azt tartjuk bűnének, hogy a szabadság megszerzésére és a nemzeti méltóság megvédésére törekszik. Vajon az írók közül, akik minket valójában ismernek, melyik is tudná elhinni azt, hogy a georgiai nép (amelyet lehet hogy sokan nem szívlelnek), valaha, valakitől megtagadná a kenyeret, a vizet, a meleget, és ez a nép nyugodtan tudna aludni, ha egyetlen egy gyerek, vagy egyetlen egy öreg is szenvedésben részesül miatta. Matheo Falkone saját gyermekét gyilkolja, de vajon eszébe jutna-e valakinek az egész korzikai népet gyermekgyilkossággal vádolni?! Ebben az elbeszélésben azt olvassuk, ami szegény Faikonét félelmetes cse919