Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - V. Az "érzékeny monumentalitás" (tanulmány)
mi bizarr, valami olyan új elem, ami például Vilt előbb említett műveiben vagy Me- locco Anyjában, de még Varga Imre Radnótijában sem volt jelen. Ez pedig a figura és a körötte lévő kellékek olyan köznapias egymásrautaltsága, amelyben már megszűnik a szituáció egyszerisége. - És ekkor, ezen a ponton Varga Imre szobrászata veszélyes határra érkezett, arra a határra, melynek túloldalán a századforduló korából ismert zsánerszobrászat állott. O azonban nem lépte át ezt a határt. Egy kötéltáncos ügyességével egyensúlyozva tartotta meg magát az innenső oldalon. A végzetes tévedéstől nemcsak hallatlan szakmai rutinja őrizte meg - ez nem hiányzott századfordulós kollégáiból sem -, hanem elsősorban az a szellemi magatartás, amelyet Pátzay Páltól tanult el és örökölt: a témától és a műtől való távoltartása önmagának és érzelmeinek. Ez a távolságtartás kell ahhoz, hogy kompozíciói mindig magukon viselhessék a hidegen átgondolt kiszámítottság jeleit. Ez teszi, hogy például a Professzor esetében minden a közvetlenséget sugalló esetleges külsőség mellett is a tartás magabiztosságával a mintázás szenvtelenségével megőrzi a szobor méltóságát, hogy a Partizán (1971) esetében a sztorit sugalló témát végül puszta látvány- nyá tudja egyszerűsíteni. A hetvenes évek hazai emlékműszobrászatában és Varga Imre életművében egyaránt előkelő helye van a Károlyi Mihály (1972-1975) szobornak. Az 1918-as polgári forradalom vezérét megfáradt, botjára támaszkodó öregemberként látjuk a parlament gótikus íveit idéző stilizált architektúrában. A visszatérő Károlyit látjuk itt, aki azonban a valóságban - mint tudjuk - csak halála után térhetett vissza hazájába. Már magában a gondolatban is, de méginkább a nosztalgikus együttesben van valami Vargánál szokatlan érzelmes attitűd, ami Schaár Erzsébetnek éppen ezekben az években alkotott műveire emlékeztet. Ugyanakkor azonban a részek és az egész arányaiban itt is érvényesül a Vargára jellemző tartózkodó kiszámítottság, a mintázás klasszikus szenvtelensége és nyugalma. A végeredmény persze lényegesen inter- nacionálisabb és Schaár Erzsébet hatásánál messzebbre mutatva az angol Ivor Robert-Jones londoni Churchill-emlékműiét (1973) idézi. Az évek múlásával Varga Imre mintha maga is foglyává vált volna annak a divatnak, amelyet ő teremtett. Az ábrázolt alakok gesztusai és a felidézett mind közvetlenebbé - életszerűbbé- váltak, de ugyanakkor maga a szobrász - az egyensúly érdekében — mind messzebbről és mind idegenebből nézett vissza saját teremtményeire. így lett Czóbel Béla (1976) szobra a zseniális festő emlékműve helyett egy furcsa, kertje közepén üldögélő öregemberré; így vált látványos színpadi figurává Liszt Ferenc (1981-1982) a pécsi erkélyen és kedves, napi munkáját éppen befejező hivatalnokká a római magyar kápolna Szent Istvánja (1981). Ugyanezzel a könnyedséggel hozza „emberközelbe” Lenin alakját is, de az ő esetében az impozánssá növelt mikrokörnyezettel — Mohácson a lépcsősorral és a Lenin arcképét hordó zászlóval (1972). Vácott a kertkapu méreteivel — igyekszik megőrizni a téma ünnepélyességét (bár a hatás inkább a panoptikumok világát idézi). 86
