Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Martos Gábor: "Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát" (Beszélgetés Ágoston Vilmossal) (interjú)
szabadlábon történt; ahogy ők nevezték „kivizsgálás szabadlábon”. Már akkor megtanulhattam a szabadság fogalmát, mert minden éjjel kiengedtek egy órára... Világosan elhatárolódott tehát, hogy vannak helyzetek, amikor nem nyílik mód, nem érdemes kompromisszumra lépni, mert akkor abból nem lesz egészséges szellemi élet. Ekkor csalódtunk többek között Balogh Edgárban, mert Balogh Edgárt behívták a mi ügyünkkel kapcsolatban a belügyre, és ott ő egyáltalán nem nyilatkozott pozitívan a mi kezdeményezésünkről. Sőt, első találkozónk alkalmával, elővette a már megindított három nyelvű lapot, az Echinoxot - a címében sem kérdeztek minket meg — és azt mondta: itt van egy kicsi hely, írjatok, használjátok ki, legyen a tietek. Mi akkor nagyon kiábrándultunk, hogy a mi vezetőink, akikkel szellemi közösséget vállaltunk, azok ennyire megalkuvók; hogy látták, végigküzdötték az egészet, és utána rögtön lemondanak róla. Akkor azt mondtuk, hogy hát ezt nem! Én különben nem vitatkozhattam senkivel, mert engem elvittek, de én utána sem akartam ebben részt venni, hiszen láttam, hogy milyen diktatórikus eszközökkel indították az Echinoxot; többek között Eugen Uricaru, a lap akkor kinevezett főszerkesztője, aki aztán angliai ösztöndíjjal, a román állam képviselőjeként, a szélsőjobboldali eszmék híveként írt magyarellenes könyveket. Ez az Eugen Uricaru akkor ránk csukta az ajtót, és azt mondta, hogy vagy aláírjátok, hogy mind tagjai lesztek az Echinoxnak, vagy addig nem mentek ki innen. Ott ültünk egy fél órát, megunta és kiment ö. Ezután én nem írtam az Echinoxba. Annak ellenére, hogy amikor Szőcs Gézáék odakerültek, az már egy nagyon magas színvonalú lap volt? Mert hiszen - most függetlenül a román és a német oldalaktól - a magyar oldalak olyan fórumai voltak ezeknek a fiatal alkotóknak, amire — azt hiszem — nem kell szégyennel tekinteni. Itt az történt, hogy eltelt közben néhány év. Eleinte akiket odatettek szerkesztőnek, azokat hivatalból nevezték ki, mert látták, hogy mi nem álltunk oda melléje. Az első számokat, ha megnézed, röhejes kis cikkek kerültek bele, szemináriumi dolgozatok... Na de eltelt közben néhány év, végeztek a középiskolában Szőcs Gézáék, Egyedék, ők is feljutottak az egyetemre, és látták, hogy van egy kis hely, azt ki kell tölteni. És ügyesen, színvonalasan megpróbálták azt a helyet betölteni. De ők már egy eleve bukott laphoz kerültek; a mi bukott eszményeinkhez képest ők megpróbálták felvirágoztatni ezt a bukást. És a Fellegvár, ami Szőcs Gézával indult, tehát olyan lehetett, ami már az ő saját — hogy mondjam csak - „színvonaláról” indulhatott? A Fellegvár? Azt nagyon jól tudtuk, hogy a Fellegvár - és ezt ő is tudta, Szőcs Géza -, hogy a Fellegvár léte az bizonyos személyi garanciáktól függött, és csak rövid ideig, tarthatott. Nem tudom, egy év, vagy két év volt körülbelül... Összesen kilencvenkilenc száma jelent meg nagyjából három év alatt... Lehet, én ennek nem néztem utána... Én nagyon szerettem azt a szellemi pezsgést, amit a Fellegvár jelentett, mert amikor mindenhol az a szürke, tipográfiailag olvashatatlan „szabvány-lap” jelent meg Romániában, és akkor na végre, amikor Keszthelyi került oda főszerkesztőnek... vagy már előtte, amikor találkozott Keszthelyi és Szőcs Géza, aki hazatért a Herder-díjas tanulmányútjáról... Nem, annak még előtte indult. Keszthelyi volt már a főszerkesztő, de előtte indult. Egy évig Molnos csinálta közben, amikor Géza kint volt tanulmányúton, és utána visszavette, és akkor még egy pár szám jelent meg... 903
