Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - V. Az "érzékeny monumentalitás" (tanulmány)

ben. Később ez a hatás még egyértelműbben mutatkozott meg. Az olyan - sajnos szintén kisplasztikában maradt — megrázó monumentalitású művek, mint az Aki felszabadult (1975) faldöntő, hegyet mozgató dinamikája, vagy a Szindbád (1973) festői teatralitása egyaránt ezt bizonyítják. Ugyanez a helyzet az Alapító (1980) esetében is. Az emlékművet Esztergom városa rendelte ezeréves fennállása alkalmából. Vigh Tamás a hatalmas bronzfigurát a városképet meghatározó bazilika alatt a domboldalban helyezte el a hozzávezető út kétharmadában-háromnegyedében. A választott helynek is szerepe van abban, hogy a szobor, bár nem konkurál az épített és a természetes környezet lenyűgöző együttesével, mégis, amikor tömegével mintegy mértékegységet kínál a két világ összehasonlítására, egyúttal szervezőjévé is válik az adott térnek. Az Alapító - Géza fejedelem vagy István király - jobbjával lándzsát döfve a földbe jelképesen és valóságosan is kijelöli a város közepét. A monumentális súlyú formák, a figura és a környezet remekül összehangolt arányai, s a szobor határozott, végleges gesztusa együtt emelik a kompozíciót az emlékmű rangjára. - Abban azonban igaza volt Barcsay Jenőnek - ezt is Vigh Tamás beszélte el -, hogy a bronzfigurához meglehetősen szervetlenül kapcsolódik az alatta (fölösleges) posztamensként álló, kőből faragott kocsi.

A hetvenes évek elején a Rozgonyi Iván verseihez készült éremsorozat jelezte először, hogy Vigh Tamás ismét új lehetőségeket keres a szobrászi formálás területén. Ennek a „keresésnek” mintegy végeredménye a győri Ady-emlék (1981-1982) négy hatalmasra nőtt éremből alakított együttese. - Minderről majd részletesebben lesz szó tanulmányunknak az érem műfajával foglalkozó következő fejezetében.

Nem tartozik Vigh Tamás szerencsés vállalkozásai közé a tatabányai Lenin-szobor (1976). Nem egy kortársához hasonlóan ő sem tudott megbirkózni az adott témához kapcsolódóan fokozottan érvényesülő politikai elvárás nyomasztó terhével. A hosszú, ünnepélyességet sugalló - e célra épített - fal előtt megjelenő barátságos figura alig különbözik az elmúlt évtizedekben más városainkban fölállított, a különböző művészek kezéből kikerült társaitól.

Vigh Tamás pályáját a köztéri szobrok és tervek, a kisplasztikák, valamint az érmek mellett végigkísérik a portrék is. E műfajban egyik korai főműve éppen mesterét, Ferenczy Bénit (1953) ábrázolja. A terrakotta fej akár önarcképe is lehetne Fe- renczynek, annyira közel áll hozzá stílusában, a mintázás technikájában, a szobrászi felfogás minden részletében. Későbbi arcképeiben Vigh Tamás megőrizve a mintázás korábbi érzékenységét, a megjelenítés szolid természetessége helyett egyre inkább egy olyan fajta expresszivitás felé hajlott, ami korábban elsősorban Bokros Birman Dezső, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor munkáira volt jellemző. Az 1972-ben mintázott Kodály- és Bartók -portrék a karakter megjelenítésén túl intenzív erővel idézik meg a modellek szellemét is: az első kiegyensúlyozott, magabiztos békéjét, s a másik türelmetlen, sugárzó céltudatosságát. Jellegzetes darabja ennek a sornak az 1976-ból származó, szinte tenyérbe simulóan apró Arany János büszt. Az öreg arc végtelenül leegyszerűsített mintázása, az a kedves, csaknem megbocsátóan derűs gesztusa a szobrásznak, ahogy a kis fejet meghatározó, arányaiban hatalmas bajusz formáját többszörösen megismétli a költő kabátján, az első pillanatban vidámságot ébreszt a nézőben. - Utána azonban a mélyenülő szemek szomorúsága, s ugyanazoknak a „kedves” formáknak az esettsége másnál soha nem látott erővel idézi meg a töprengő, fájdalmaival egyedülmaradó, öreg Arany Jánost.

Vigh Tamás művészetének legközelebbi rokona a Kiss Nagy Andrásé, bár ő másfelől, más iskolákat megjárva és más ideálokat követve jutott hasonló eredményekre. Lényeges különbség azonban közöttük, hogy Kiss Nagy munkái egyrészt kevésbé ünnepélyesek, másrészt pedig sokkal érzelmesebbek és sejtelmesek. Ez a kettős tulajdonság - érzelmesség és sejtelmesség - az olyan, egymástól funkcióban és mondanivalóban is erősen különböző művekre egyaránt jellemző, mint az 1979-ben Békéscsabán fölállított Április vagy az ugyanabban az évben elkészült budapesti Már82