Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Bagossy László: A publikálás dühe (Krausz Tivadar: Hazakutatás) (kritika)

és szeméremmel mutatnak azonosságot, ám léteznek kivételes körülmények és művek,- például amikre a politikai diktatúrák sötét árnyéka vetül. íme tehát a második gesztus: a kizárólag megdöntött rezsimek friss romjain viselhető hófehér szmoking, vagyis hivatkozás a politikai cenzúra szempontjaira, melyek föld alá kényszerítették a „hazafias költeményeket” és a „társadalmi töltetű szövegeket”, nem számolva azzal, hogy rendszerváltozás esetén azok könnyen aktualitásukat veszíthetik. Krausz a kötet borítóján elhelyezett szokásos kommentárjában (a lehető legironikusabban) meg is pendíti ezeket a problémákat, s kifogástalan posztmodem szövegkezeléssel e válogatás kényszerét és nem-esztétikai szempontjait hangsúlyozza, meg azt, hogy az itt szereplő művek az idők során már saját megalkotójuk szeretetét is elveszítették.

Mindezek ismeretében a legjobb amit tehetünk, * hogy elmarasztaljuk a „válogatás kényszerét”, amiért ilyen felelőtlenül és gátlástalanul hordott egyrakásra ennyi pocsék szöveget, a verseitől elhidegült költőt pedig azzal biztatjuk, hogy a közel száz költemény közül az egyik kifejezetten jól sikerült, sőt a kedvenc Krausz-versünkké vált, s a többiben is akad azért néhány figyelemreméltó „villanás”, amiknek köszönhetően a szerzőt ezentúl sem könyvelheti el senki úgy, mint közönséges dilettánst, sőt a továbbiakban is ki fogja érdemelni (az idők során majd egyre nyugtalanítóbbá váló) ígéretes tehetség titulusát. Márpedig úgy tűnik, hogy Krausz tökéletesen elégedett a potenciális rátermettség nehezen körvonalazható erényével, miközben - első kötetének fülszövege szerint - az anyaggal való bibéiődést, a „tekné” fontosságát mellékesnek tartja, s egyfajta általános művész-ként üres színpad és üres vászon esetén is színházrendezőnek, illetve filmrendezőnek tekinti magát.

Ennyi (stilárisan) rosszindulatú fecsegés után most vegyük kicsit közelebbről is szemügyre az említett kedvenc költeményt. A címe: felhívás, a környezetből való kiemelése pedig egyáltalán nem Krausz ellenében történik, sőt - véleményünk szerint- ez az a vers, amely megkomponáltságával, retorikájával, mértéktartásával és humorával a leginkább tükrözi a szerző ellentmondásos nézeteit és lényét. A három egységre tördelt költemény első része, mint valami égi harsonaszó készíti elő a terepet a második rész kiáltványához, s benne isteni szózatot intéz a költő „az összes világok minden / alattvalóihoz”. Ez a patetikus és mennyei individualizmus a továbbiakban hirtelen így folytatódik: „alulírott krausz tivadar legpontosabb önmeghatározásom / szerint bűnöző annak a nyűgnek teszek eleget hogy tudatom / mindazokkal akik nem tartják lehetetlennek hogy valamikor / leírják nevemet elegem van abból hogy irodalmon kívüli / szempontoktól vezéreltetve nem műveimet bírálják hanem / ilyen-olyan szenvüket fektetik papírra”. A mű helyszíne tehát maga az irodalom, s a főhős benne sátáni individuumként definiálja magát, rendbontóként, aki bár nyűgnek érzi ezt a szózatot, mintha titkos vágyat sejtetne, hogy leírják nevét, s mintha a számkivetettség bélyege a kisebbrendűségi érzés (vagy csak gőg?) árnyalatait szőné az „akik nem tartják lehetetlennek” kifejezésbe. A szereposztás további része már itt sem kétséges, de eztán bizonyossá válik: „elegem van abból / hogy a másodlagos írásbeliséghez tartozó kritika műfaját / mely az elsődleges műfajok szolgálója puszta ürügyül / használva harmadlagos magánvalótlanságaikkal fárasztanak ellenségeim akiket semmi okom nem szeretni”. Krausz írásait olvasván nagyon gyakran jöhetünk zavarba a totális naivitás, illetve a totális irónia eldönthetetlensége miatt, máskor azoknak legváratlanabb átfordulásai okán. Az utóbb idézett részlet műfaji fejtegetése (miként a költemény egésze) pezsgő humort és iróniát mutat, ugyanakkor az egész vershelyzet nagyon erősen érezhető átéltsége és szenvedélyessége a legnaivabb komolyságot árulja el. A további sorok már egészen konkrét élményekről beszélnek, s a komolyság itt hódítja el a legnagyobb teret magának: „valaha írásban vágtam vissza nekik a magam depeche módján / a jövőben nem így lesz nem fogok minden rögeszmés hozzászólóval / sajtóvitázni a kéjessen röhögő harmadikok örömére / undorodom attól, hogy győzzek

K. u. K.-többes (Királyi és Kritikusi)

862