Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Gál Ferenc: A kert, a város és a tenger (kritika)
a városlakó minden csömörét beleírja e bukolikus tájba: „Agyon- / használt levegőt, mérgeket cserél tes- / tűk.” „Délben kávéban oldottad az altatót, ezüstön és babérlevélen hűlő, halvány / hátszínről meséltél... Kezelt vizek / világították meg a törmelékből épült / házakat, vászonlapon a túrót.” Ez a mérgezett utópia néhol az abszurddal határos: „Ahogy a fénylő hal / a kertbe hull és elmerül a hosszú szálú fűben, / fel se nézel..”, néhol horrorisztikus jelleget ölt; „Elkenem a zöldes krémet / arcomon, lassan mozgatom a kést, / belevágok az állcsont fölött. Nem vérzik, / körömmel széthúzom, nyomogatom, semmi. / Mélyítem kicsit a késsel. Látszik a csont, / sehol egy tűfejnyi vér, álmomban / érhetett a halál..”, máshol hétköznapian szürke és színtelen: „Erkélyeink, virágaink színe a por színe.”, vagy érzelem nélküli és kegyetlen: „a párbeszédünkhöz ma délután / fölösleges vagy..”; de mindenütt megfelel az álom természetrajzának. Vagyis hiteles. Ez egyike e kifordult álomírás érdemeinek. A hiteles leíráshoz azonban jó szem és biztos kéz is kell. Megfelelő perspektíva és megfelelő technika. Gál „fémmel írott.” verseinek talán legfontosabb jellegzetessége az a költői értelemben vett precizitás, amely álomi verseit oly furcsán valóságossá teszi. Kissé fellengzős megfogalmazással a személytelen szubjektivizmus költészetének nevezhetnénk ezt az írásmódot: rendkívül kemény, mégsem ment a finomságtól, érzékletes, mégsem olvadékony, érzelemtől mentesen számol be az érzelmek fájó hiányáról. Mivel éri el e költészet hatását? Két szempontot hadd említsünk a sok közül. Atárgyiasságával. Mikroszkopikus felbontóképességével. Azzal, hogy mint a viasz, negatív formaként őrzi az események tárgyiasult lenyomatát. Képzőművészeti szóval: hi perrealizmusával. Lássunk néhány képet a tétel igazolására: „Csak az egészen kis fiúk / hajtogatnak az újságból hajót, a halpiac / lépcsőiről a megbukó hullám elé guggolnak..” E leírás két találata - mindenki érzi - az egészen kis fiúk és a megbukó hullám. Fölösleges pontosítások, mégis, ezek teszik valóságossá a látványt. A rilkei módszer egy változata ez, mely babitsi közvetítéssel Nemes Nagy Agnes interpretációjában vált a magyar költészet részévé: „A por a vízről fel- / verődő fényben ellebeg..” A tárgyi konkrétság háttere azonban Gálnál egészen más, mint amazoknál. A személytelen szubjektivizmus nála már-már az önfelszámolás felé hajlik: „Örök és zárt, tökéletes / lett volna tán e kör, ha én nem élek.” Az (ön) azonosság-tudat megbomlásával állunk szemben: még ahol a beszélő elénk is állít egy alakot, még ott is elmosódnak a kontúrok - pedig a megjelenítés élesebb már nem lehet: „Tükörképed és árnyékod / között a parton állsz.”, „Arcodon inkább / csak fintorként fut át, hogy arcod..” Nem tudni, csak az idő különös játéka-e ez, „Ha még / ki látja mindezt, egy városban és egy időben él / veled....”, „a nap megáll fölöttünk.” stb, vagy a reflexió torzítása; ahogy a tükör, a tudat ugyanúgy torzít. Hisz ebben áll a költészet kockázata: megörökíteni azt, ami anyagtalan. Persze, hogy nem lehet azonos a képzelet vad játékaival az, ami a papíron marad. E költészet tudatában van e felvállalt nehézségnek, hogy a lehetetlenre tör. Mégsem próbál új eszközt eszkábálni magának a távolságok áthidalására. Tudja, minden ilyen törekvés hiábavaló: jel elől a jelzett tovafut. Alapállása belenyugvó: Mit írjak még? — kezdi kötetét, s később hozzáteszi: „A kertben / semmi ok az érkezés előtti / dolgokról beszélni....”, hisz „Adott a kert, a fények pépje-csöndje, / az éles láttatás illúziói..” Emlékek nélküli emlékezés ez, érzelemmentes melankólia. A megfoghatatlant meg se próbálja nevesíteni. A hitelesség benyomását azzal kelti, ahogy arról, amiről mégis beszél, szól. Mondatai zenéjével és ritmusával. Megvan persze e módszernek is a veszélye: olykor üres modoroskodásba fullad, a mondatok ellebegnek, s az égvilágon semmi nem marad utánuk. Mint kipukkadt léggömbök, úgy pukkannak el az olyan sorok, mint „... a dáliák korára várni.”, vagy „a fény szemünkben roskad városokká..” De talán még ez sem hiba: elvszerű nyelvi nominalizmus csupán, s ennyiben mégsem pontatlanság. E sorok a versek közegében még talán valóságos létre is szert tehetnek. Az igazi nyereség mégis annak az elidegenült idillnek a mítosza, ami e versek 860
