Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Bodnár György: A meghatározás dilemmái (Juhász Ferenc: Föld alatti liliom) (tanulmány)
nyocskái, kiszögellései és üregei a végtelenig ismétlődhetnek, s amikor föltűnik bennük a szimmetria, az nem a lezárást sugallja, hanem a határtalan teret, melyben nincs jobb és bal, fenn és lenn, kívül és belül. Mert vajon szimmetrikus párja-e az Anyámnak Juhász Ferenc új kötete, a Föld alatti liliom? Ha életrajzi alapjára gondolunk, igazat adunk a költőnek, aki e két művét könyvpámak tekinti, amely együttesen egy életet tekint át a születéstől a halálig. De amikor 1970-ben az Anyámat olvastuk, úgy éreztük, hogy az a fiatalkori Apámra nmei. Bizonyára hiteles mindkét képzettársításunk, tehát egyidejűleg egy nagyobb összefüggés jelzője is, hiszen a Föld alatti liliom egy hosszú töprengés folytatása a halálról és a halállal szemben álló ember lehetőségéről. De a Juhász Ferenc-életmű nagyobb összefüggésébe helyezi e könyvet a naplóvers is, amely előttünk nő ki az élet esetlegességeiből, s így találkozik A tékozló országban öntudatára ébredt versszerűséggel, a képláncreakciók logikájával. A költő szimfóniának látja a Föld alatti liliomot, s ha ezt a műfajt a tételekből felépülő szerkezettel azonosítja, bizonyára igaza van. Még a középső tétel felépítését is jellemezheti e zenei utalással: a két nagy egység közé zárt különböző módszerű és alakzatú ötven kisebb vers a zenei mikrokozmoszok szerepét is betöltheti, melyekbe a modern szimfónia-szerzőt ugyancsak belekényszerítheti a kétely vagy a művészi nyelv autonómiájának logikája. A szimfónia többi megkülönböztető műfaji jegyét azonban hiába keressük Juhász Ferenc anya-búcsúztatójában. Azok helyett találunk viszont visszafogott fájdalmat és hangnemet, amelyből hiányzik az elemi érzelemkitörések végletessége, s határhelyzetű költői magatartást, amelyből a kint- és bent-lét szembesül egymással, s rezignálttá teszi még a reménytelenül örökké újrakezdett küzdelmet is. Találunk tehát elégikus hangulatot és vershelyzetet, megtaláljuk a klasszikus elégia újkori örökségét. Vajon közelebb visz-e Juhász Ferenc anyabúcsúztatójához az elégia, amikor annak fogalmát legalább annyira kitágítjuk, mint a költő a szimfóniáét? Igaz, mindkét megközelítés műfajelméleti hasonlattá teszi a maga fogalmát, s mindkettő mentsége az lehet, hogy történetük folyamán maguk a művészetek alakították és értelmezték át műfaji örökségüket. De amit az elégia fogalma ma is fed, az Juhász Ferenc életművének létkérdéseit veti fel. Az újkori költészet az antik disztichonos elégia utánzásától már régen megszabadult, s e műfaji örökségéből leghűségesebben a magatartást őrzi: a schilleri felfogást, amely az elégikus viszonyt költő és tárgya között a valóság és az ideál ellentmondásának hatásával magyarázza, s az idill és a szatíra között helyezi el. Innen nézve nemcsak a Föld alatti liliom, hanem - A tékozló ország óta — az egész Juhász Ferenc-életmű elégikus: egy valóság és egy eszmény ellentmondásának szülötte, s örök küzdelem a kint- és bent-lét vonzásával és taszításával: az idill vagy a hősi ének és a váteszi szerep azonosságtudatával, valamint a szatíra kívülállásával, amely ugyanolyan ítélkező hitet feltételez, mint a tragédia. De Juhász Ferenc epi- ko-lírikus törekvéseinek is az elégia története ad távlatot. Tökei Ferenc elmélete, amely az elégiát átmeneti műfajként elemzi (A kínai elégia születése, 1959) az ő eposzaira és hosszúverseire is érvényes: „az elégikus magatartásból akkor lesz műfajilag is elégia, ha az eszmény eltűntsége feletti panasz az epikai ábrázolás igényével lép fel, mégpedig oly módon, hogy túllépi a dal szubjektivitását, a himnusz és az óda legfeljebb elégikus árnyalatú lelkesedését, de a másik oldalon nem éri el az eposz átfogó szemléletét és szélességét.” De érvényesek Juhász Ferencre Tökei Ferenc elégia-elméletének következtetései is: az epikai világkép hiánya, amely a valóság függvénye; s a súlyos gondolati tartalom, amely közvetlen reflexiókban is megnyilatkozik, miközben a reflexiós elem az epikai átfogó világkép töredezettségét fejezi ki. íme a Juhász Ferenc-vers retorikájának mértéke. A modern kor olvasója miért érzi verbálisnak az asszociatív képsorok gondolati megtoldásait? Az elégia reflexiós elemei is a költői nyelv kopásának áldozatai s a nyelvi automatizálódás elleni örök küzdelemmel találják magukat szemben? Vagy közömbösek a költői nyelv örök forradalma iránt, s csak a gondolati automatizálódást kell áttörniük, hogy új és új erőforrást találjanak 848
