Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)

Elkezdtem ezt a vajukat kenni a kenyérre. De valami szörnyűség. Az istennek se ragad oda, csak úgy kunkorodik fölfelé. Inkább kanálra való, mint késre. Vettem aztán magamnak egy kis felvágottat is. Adta burzsujai, bogy milyen vékonyra szeletelték! Zsugoriak, a vak is látja.

No, semmi, beszélgetünk. Kérdem őket: melyiket hogy hívják? Maria Alekszandrovna mutassa és mondja: „pányi” Zofia. A másikról meg kiderült, hogy „pányi” Stefánia.

— Hát a kislányt hogy hívják? - kérdeztem.

— Andzia.

— És miért nem „pányi” Andzia?-Azért, mert nálunk a gyerekeket csak a keresztnevükön szólítják. Majd ha megnő, akkor kijár neki is az „úrhölgy”, vagyis a „pányi” megszólítás.

„Már csak világos — gondoltam — most még csak ojtogatják a fasizmussal, meg mindenfélével, amitől később a dolgozó nép ellensége lesz. Szép kis firma válott volna belőle is, ha idejében be nem köszönt a szovjethatalom. De most aztán vége a sok úri huncutságnak!”

No, ülünk szépen, beszélgetünk, eléggé kultúrember módra, hol az időjárásról, hol arról, hogy milyen idén a termés. Közbe meg veszem észre, hogy valamennyire én is értem azt a kutya nyelvüket. Amit meg nem értek, azt Maria Alekszandrovna fordítja mingyár. Rendben is volna minden, de az egyik (az öregebb, a Zofia asszony), egyszercsak egyenest hozzám fordul tört oroszsággal, hogyaszongya:

— Aztán mondja csak, hadnagy úr, meddig maradnak Vilnóban? Hij, nagyon nem tetszett nekem ez a kérdés! Mingyár átláttam rajta: persze, hogy azt akarta nagy ravaszul kiszedni belőlem, belőlem, egy vörös tisztből, hogy mik a stratégiai tervei a főparancsnokságnak. Hanem én röptibe tudtam, honnan fü a szél! Ismerjük mi az ilyen fasiszta csűrést-csavarást! De összeszedtem magam, és nagyon udvariasan, nagyon nyugodtan válaszoltam, pedig tulajdonképpen ott helyben le kellett volna húznom neki egy pofont.

— Addig leszünk itt, ameddig akarunk.

Mire ő megint:

— És mondja, hadnagy úr, hogy tetszik magának ez a mi Vilnónk?

Megcsikordult a fogam. A rosseb bele, hát ez szórakozik velem itten,

gúnyt űz belőlem, aki vörös tiszt vagyok és becsületes bolsevik. Már kétszer is leurazott. A kezem ugyan ökölbe szorult az asztal alatt, de még mindig nyugalmat erőltettem magamra.

— Először is — mondtam — nem Vilnó, hanem Vilnius. Bezony. Másodszor: nem a maguké, hanem a mienk. Harmadszor: egyáltalán nem tetszik, mert nincs benne egy csepp kultúra se. Még tetűirtó szolgálat sincs a vasútállomáson. Hát élet ez? Micsoda higénia! Micsoda kultúra!

Itt közbeszólt Maria Alekszandrovna és mondja, mondja ékes, szép tiszta oroszsággal... Rettentő gyanús ez nekem, be is fogom jelenteni az NKVD-n.

— Persze, hogy nincs tetűirtó szolgálatunk. Minek is lenne, hiszen nálunk nincs tetű.

Nincs hát, gondoltam, akkor ti meg mik vagytok? Hangosan csak annyit mondtam:

— Tetűirtó szolgálatra épp úgy szükség van, mint bármi más köztisztasági

835