Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
— Davaj! — mondtam neki gyorsan. Fizettem 60 grosit, fogom a kenyeret, megyek az utcára. Megintcsak számolgatni kezdtem magamban: de hisz’ alig kilencven grosiért, vagyis kevesebbért, mint egy rubel, vettem négy és fél kiló kenyeret és még sorba sem kellett állnom érte. Nem vagyok képes ezt megérteni. Biztos valami kapitalista propaganda van mögötte. Ki kell derítenem az igazságot. Mivelhogy kényelmetlen volt annyi kenyérrel császkálni a városban, inkább bementem a kaszárnyába. Jó nagy volt a nyüzsgés. Gyöttek befele a városból és csuda dolgokat meséltek a lengyel uraságok ostobaságáról ezek a mi fiaink. Kiderült, hogy itt nemcsak kenyeret, de kolbászt és szalonnát is mindenki annyit vesz, amennyit akar. Néhányan aszongyák, hogy mindig is így volt. De nem hiszem én azt. Mert, ugye, világos, ha mindenki annyit vesz, amennyit akar, akkor egy páran felvásárolnak mindent, a többi meg éhen döglik. Este beköltöztem a bérelt szobámba. A tanítónő (az, amelyik jól beszél oroszul) kizárta az ajtót, azt’ megmutatta a helyemet. — Biztos lehet benne, hogy nálunk tiszta minden — aszongya. — A fürdőszobában meg is mosdhat. Egy szobába vitt, mindjárt a konyha mellett. Gyönyörű mosdókagyló volt benne, meg egy szép nagy kád. Jól megnéztem magamnak a dolgot és azt gondoltam: „Itt helyben agyon kéne ütni tégedet mindezért! Mennyi sok munkás és paraszt testvérünk pusztult éhen, hogy te, nyavalyás élősködő, ilyen kádban élvezkedhessél!” De hangosan nem szóltam semmit. Neki meg be nem áll a szája, tekergeti a csapokat, mutogassa, hogy működik. No, akkor aztán nem bírtam tovább: — Jól van, na, a géppuska ravaszabb szerkezet, azt’ mégis elboldogulunk vele. Ahhoz képest ez a maguk kádja kismiska! Be is vettem inkább magamat a szobámba és szemügyre vettem mindent. Nohát, fene kényelmetlen járás esett benne, teli van az is szőnyeggel. Kikukkantottam a balkonra: körül volt rakva cserepes virággal. Elnéztem a várost. Esteledett. Hallom, a „Katyusát” danolják a legényeink. Kiengedtem a hangom én is velük. Hanem, ahogy a füttyögős részre került a sor, csak el szomorodtam. Eszembe jutott Dunnyuska is. Olyan, amilyen, de énnekem azért megvolt vele az örömöm. Föltettem magamban, hogy levelet írok neki. Bementem a szobába, meggyújtottam a villanyt és a következő írást csináltam az én szerelmesemnek: (1939. szeptember 23., Vilnius városa) Drágajó Dunnyuskám! Ezt a levelem a lengyel burzsujok kígyófészkének kellős közepéből írom neked. Vörös vasöklünk hatalmas csapásával péppé zúztuk a lengyel fasiszto-kapitalista tábornokokat és felszabadítottuk a burzsuj elnyomás alól a lengyel kény urak karmaiban hörgő munkás-paraszt lengyel népet, meg egyéb nemzetiségeket is, akik eddig kegyetlenül szenvedtek a vérszopó uraságok kizsákmányolása alatt. Én magam mentem a Vörös Hadsereg élén, s addig ütöttem-vertem a 833
