Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Darvasi László: A hóhér és a mondat (kispróza)
DARVASI LÁSZLÓ A hóhér és a mondat Az utolsó kivégzés pedig elmaradt. A bírák némi töprengés után a kötél mellett döntöttek. Nem is annyira az elrettentés miatt - lévén a bűnös bűnei mérhetetlenek mint inkább az általános kíváncsiság kielégítése végett, hogy tehát lássa a komponált halált parókás úr, hasas polgár, férfi, nő, öreg és gyermek, hallják a nyakcsigolyák könnyed roppanását, lássák az utolsó rándulást, a szürke börtönpantalló sliccén átütő kicsiny foltot, testének lassú himbálását, lássák a megrontott lelket, mint röppen megnyújtott börtönéjből, akár a szó... A szó. Különös volt a gonosztevő végső kívánsága, de nem teljesíthetetlen. Regényt kért, kalandosat, sok ismert szereplővel, beleolvasna még itt a halálfa árnyékában. Mosolygott, szeme mélyről csillant, borostája sötétlett, mosolygott, nyakát megdörzsölte: elég lenne egyetlen bekezdés is. A könyvet meghozták, egy fiatal tanácsos olvasta épp; a térre néző muskátlis ablakából dobta a poroszlók szerelmes hadnagyának. Olvasni kezdett, nos hát így tűnt el a gyilkos. Keresték akkor égen és földön, keresték szóval, mozdulattal, erős nézéssel, mindhiába. Ott feküdt pedig a csapóajtón a könyv, könnyű szellő lapozta előre s hátra, mígnem a hóhér, lévén dolgavégezetlen, emelte, leporolta, egy-két mondatát pediglen szórakozottan megelvasta. Hát ott volt a megszökött gonosz, ott, éppen azokban a mondatokban! Vajon mosolygott még? Már nem mosolygott? Ugyan ki tudja azt már... „Megszólítható és megszólítani akaró héroszok az én hőseim. Több figurában kifejezve talán a mesterek, a gerillák, meg néhány próféta-mohikán, és az indiánok, egyáltalán: ők, ifjúságom hősei, csupa megszólítható, noha szófukar férfi. Temporálisan a szövegértelmező, lokálisan az utazó az én emberem. Egy figurában kifejezve talán...” (Szilasi László) 817
