Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Tóth Endre: Pannonia Christiana (A kereszténység kezdete a Kárpát-medencében) (tanulmány)
TÓTH ENDRE Pannónia Christiana A KERESZTÉNYSÉG KEZDETE A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN A közfelfogás a kárpát-medencei kereszténységet általában Szent István megkereszte- lésétől és a magyar államalapítástól számítja. Noha sokan látták a pécsi sírkamrák festményeit és a szombathelyi Rrisztus-monogrammos sírköveket, még többen hallottak róluk, ezek alig alakították a múlt képét. Az, hogy a magyarság megtérése előtti 7-800 év kereszténysége kevéssé épült be történeti tudatunkba, az nem csupán annak következménye, hogy a honfoglalást megelőző évszázadokról csak néhány hiteles ismeretterjesztő írás olvasható. A tájékozatlanság általánosabb okokra vezethető vissza. Bármilyen iskolatípust és bármelyik szintet is tekintjük az általános iskolától az egyetemig, kevés figyelmet szentelnek a Krisztus utáni első évezred története és kultúrája oktatásának. A tankönyvek tulajdonképpen régi közhelyeket ismertetnek, ismételnek vagy ezek szellemében íródtak. Róma története - ha nem is bevallottan - mintha csak Iulius Caesarig tartana. Az Augustus uralkodásától kezdődő császárság szinte már a hanyatlás, a bomlás kora. Ideológiai megközelítéssel: a pusztuló társadalom erkölcsi fertője; más ideologikus nézőpontból: a rabszolgatartó társadalom válsága és bukása. Nyíltan vagy ki nem mondva: olyan korszak, amivel foglalkozni nem nagyon érdemes, példaértéke nincs. Ez a negatív ítélet azután érthetően torkollik a kelet-római császárság, azaz Bizánc fintorgó lenézésébe, megvetésébe, kultúrájának és szokásainak elítélésébe. Ami már nyíltan szidható, közmondásszerűen becsmérelhető. Innen egyenes az út a „melyik szultán építtette a Hagia Sophiát” személyesen tapasztalt értelmiségijéhez. E szemlélet alapja és kialakulása jól nyomon követhető. A római köztársaság története a kemény és vitéz férfiak, erényes szüzek, hős anyák, a virtus diktálta „római jellem", a köztársaság szeretete, az önfeláldozás példatára volt az oktatásban, irodalomban, művészetben századokon át. Ezzel szemben a monarchia eleve a zsarnokság megtestesítője, még inkább a beteges, szadista, örült és még ki tudja milyen jellemű császárok gyülekezete. A korszellemnek megfelelő republikánus érzelmi alapállás, a szemfényvesztő sine ira et studio-\al pódiumra emelt Tacitus egyoldalú korképe, amely később aprópénzre váltva, tovább devalválódott. Jelentős mértékben ezeknek köszönhető, hogy az első évezred történelme süllyesztőbe került. E szemlélet beteljesedéséhez hozzájárult á középkor minden cáfolat ellenére avítt megítélése: a kultúra, az értékek pusztulása, a söyit középkor közhelyei, valamint a fejlődés szentségébe vetett hit. Végül, objektív tényező a történészek felelőssége: a császárkor utáni történelem viszonylagos feldolgozatlansága, - pontosabban a változó, alakuló időszakot nem kísérelték meg közérthetően összefoglalni, bemutatni. Különösen az évezred második felének történetét jó, ha lóugrásszerűen ismertető tanterv következménye, hooy az iskolából kikerülők régen sem, ma sem tudnak mit kezdeni e korszak történetével. A folyamatok, átalakulások és összefüggések bemutatása helyett néhány ncv, egy-egy alig értelmezhető, összefüggéstelennek látszó esemény bukkan csak fel. Pedig hát nem évtizedek vagy évszázadok, hanem szinte egy évezred esett ki történeti tudatunkból. Nem akármilyen évezred. Ez az az időszak, amelyik az európai 740
