Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Vékony Gábor: Anonymus kora és korhűsége I. (tanulmány)
K. fordításában: „Usubu és Velek kézijaikkal százhuszonöt katonát megölének”, míg Paizs Dezsőnél: „Ősbő meg Velek hajítógépeikkel százhuszonöt katonát megöltek”. A balista a középkorban persze nem a klasszikus latin „hajítógép”, ahogy Paizs D. fordítja a szót, hanem egész egyszerűen „számszeríj”, ahogy egyébként Szabó K. értelmezi. A számszeríj magyarországi használatára vonatkozó első adatunk viszont Rogerius Siralmas éneké bői ismert, ahol azt olvashatjuk, hogy Esztergom várát Simon ispán számszeríjászokkal védte meg a tatárok ellen (c. 40. SRH II. 585). 1265-ben pedig - Liptóban - lovak számszeríjjal való lelövéséről történik említés (Ruttkay, A.: S1A 24. 1976. 325., Kovács L.: in: Kristó Gy.: Az Árpád-kor háborúi. Bp. 1986. 280). Az esztergomi várat 1242 januárjában védő „hispán” Simon ispán katonái persze nem magyarok voltak, ahogy a liptói népek sem, azaz a magyar hadviselésben még a XIII. század közepén is szokatlan és külföldi eredetű volt a számszeríj használata. Anonymus viszont teljesen természetesnek tartja, hogy Osbő és Velek „honfoglaló vitézek” számszeríjat használnak, ami csak akkor képzelhető el, ha e fegyver használatának régibb múltja van Magyarországon, vagyis 1200 körül semmiképpen, de a XIII. század hetvenes éveiben már igen. Ugyancsak túl modem Anonymus 1200 körűire egyéb hadtörténeti vonatkozásaiban is. Nála Magyarország lovagjai (milites Hungarie) páncélos ménjeiken (super dextrarios) lovagi tornát (turnamentum) vívnak, az apródok pedig (alii iuvenes) íjjal és nyíllal játszanak Árpád előtt (c. 46. SRH I. 95). A dextrarius olyan harci mént jelent, amelyet a harcon kívül a csatlós jobb kézen vezetett, s csak a harc előtt adják rá a páncélt, a lovag addig egy másik ló nyergében ül (Fügedi E.: Ispánok, bárók, kiskirályok. Bp. 1986. 42). Mályusz E. szerint (más összefüggésben) a dextrarius Ákos mester korára jellemző, amely a XIII. század hetvenes éveiben különlegessége és drágasága miatt érdemel említést (Mályusz E.: Az V. István-kori gesta, i. m. 72., Johannes de Thurocz II. Commentarii 1. 179). Az a lóféleség tehát, amelyet Ákos mester 1273-ban is különlegesnek és ritkának tart, Anonymusnál természetes módon minden magyarországi lovag lova (a miles szót már ezért sem lehet itt „vitéznek” fordítani, mint szokás). A lovagi torna megnevezését, a turnamentum szót már Comides korhatározó értékűnek gondolta (Cornides, D.: Vindiciae Anonymi Belae regis notarii. Budáé 1802. 28), később Kaindl vonta kétségbe, hogy III. Béla-kori író lovagi tornáról beszélhetne (Kaindl, P. F.: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen IX. Wien 1900. 30—31., vö. Hóman B.: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII-XIII. századi leszármazói, Bp. 1925. 44., 1. j., aki téved, amikor az ellen ellenadatot hoz fel). Hogy Magyarországon 1200 körül lovagi tornák lettek volna, annak feltevésére éppen Anonymus a forrás: „Lovagi tornát, illetve ahhoz hasonharci játékot már Imre és II. András udvarában is rendezhettek (az én kiemelésem, V. G.). Anonymus a tanú erre, aki Árpád udvarába vetíti vissza kora szokásait.” (Kurcz Á.: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Bp. 1988. 121). Mivel a lovagi kultúra egyik megnyilvánulása a lovas pecsét (Fügedi E.: Ispánok i. m. 42), nem lényegtelen, hogy magyarországi feltűnésük csak 1206-1218-tól adatolható, s csak a tatárjárás után szaporodnak meg (Kurcz Á.: i. m. 125., 103. j). Kurcz Á. összeállítása szemléletesen mutatja, hogy lovagok 1200 előtt nem szerepelnek forrásainkban (Kurcz Á.: i. m. 290 kk), sőt a XIII. század második feléig is jobbára külföldiek (uo. 25). De méginkább ez a helyzet az apródokkal (iunenes). Noha erre vonatkozó adat - vagy legalábbis így értelmezhető adat - már Imre király korából van (Kurcz Á.: i. m. 51), az intézmény igazában csak II. András korától terjed el, a királyi apródok sora pedig 1235-ben kezdődik (uo. 298 kk). A lovagság témaköréhez tartozik a lovászmester, a magister agazonum kérdése is. Anonymus a kun Sepelt (Csepel) emlegeti így (c. 44. SRH I. 89). Comides ugyan a tisztség megjelenését régibb időre vinné vissza (Comides, D.: i. m. 124 kk), azonban adatolva csak 1222-ben találjuk (RegArp. 383), még különösebb, hogy ennek előtte, 1217-ben és 1221-ben a lovászmester a nyugati marascalcus néven 66
